Fullextra.hu

:
4.

Megjött Jóska bácsi Brazíliából. Totál megfeledkezett rólam, meg a tesómról is. Semmit, de semmit nem hozott se neki, se nekem. Pedig a tesóm még csak 12 éves, és tökre várta az ajándékot. Hát, hiába. A gazdag rokon megfeledkezett rólunk. Az unokatesóink egy csomó játékot kaptak. Anyámról nem feledkezett meg, neki hozott egy rúzst, meg néhány „drágakövet”. Még aznap kiderült, hogy kavicsok, semmit sem érnek. Ennyit a drága, rohadt gazdag, kiszakadt rokonról. Egy farit hozhatott volna. A fene egye meg! Hogy tudtam volna villogni egy klassz koptatott fariban! Mindegy. Le van ejtve. De legalább jól zavarba jött, hogy ránk nem is gondolt. Mondjuk elképzelhető, hogy a nagyapánk a leveleiben említést sem tett rólunk, úgyhogy Jóska bácsinak halványlila segéd fogalma sem volt róla, hogy létezünk. Kit érdekel? Eddig is megvoltunk nélküle.

Jucussal továbbra is rendületlenül rójuk a köröket a városban, és szemezünk, akivel csak lehet, és aki nem hord bukósisakot. Igazából jobban tetszenek azok a srácok, akik MZ motorral járnak, mert az vagányabb és felnőttesebb is, mint a csumpi kis Simson, viszont az MZ-seknek bukósisak van a fejükön, úgyhogy akár maga a rettenet is lehet a búrájuk, csak akkor derül ki, mikor leveszik a sisakot. Az viszont vér ciki, ha az ember a döbbenettől hátrahőköl, még rosszabb, ha futásnak ered. Én, magamat ismerve, el tudom képzelni, hogy a kínos helyzet elől futva menekülnék, mert hát ugye szégyen a futás, de hasznos. Jobb, mint dadogva megmondani, hogy bocsi, de nem vagy az esetem, meg amúgy is az apám lehetnél. Szóval jobb, ha az ember a kismotoros, illetve a gyalogos társadalom tagjait igyekszik meghódítani, úgy már nagy csalódás legfeljebb az első megszólaláskor érheti. Volt rá példa bőségesen, nem is sorolom. Álomszép fiú, és akkora tuskó, hogy szobrot lehetett volna faragni belőle.

De hát az ember próbálkozik, próbálkozik, mert ideje lenne már járni valakivel, úgy normálisan, felnőttesen, kézenfogva.

Holnap indulunk a táborba, úgyhogy a sétálgatástól már sok eredményt nem várok, Szabó Pisti köröz-köröz a motorjával, de egyetlen konkrét lépést sem tett annak érdekében, hogy közös jövőnket megalapozza, így arra kell gondolnom, hogy nincs is ilyen elképzelése velem kapcsolatban. Én mindent megtettem az ügy érdekében, ami egy olyan lánytól elvárható, akiben van női tartás: minden körben rámosolyogtam halványan, és igyekeztem a másodperc törtrésze alatt – míg elsuhant mellettünk – mélyen belenézni olvasztott csokoládé színű szemébe. (Ezt az olvasztott csokoládé dolgot olvastam valami szerelmes regényben, és megtetszett. Kicsit talán nyálas, de így képzelem a Szabó Pisti szemeit közelről. Mert még nem láttam közelről. Ugye.) De semmi. Se jel, se mosoly, se intés, se bólintás, se semmi. Mondjuk az is lehet, hogy mire kapcsolt, és elmosolyodott, addigra már én nem láttam, mert elviharzott mellettünk. Jucus azt mondja, hogy ez még nem lefutott meccs, biztosan félénk, vagy egyszerűen csak bénázik.

Időközben kiderítettem, hogy az egyik régi ismerősöm ugyanabban a házban lakik, mint ő, és megkerestem. Na Móni tudott néhány hasznos, és néhány haszontalannak tűnő, de később esetleg felhasználható információval szolgálni. Például hasznos, hogy tudom, nincs barátnője, és nem csélcsap csajozós típus. Haszontalannak tűnik - de még ki tudja mire lesz jó - hogy a kedvenc száma a Modern Talking-tól az „Egy éjszaka Bangkokban” című dal. Még nem ismerem ezt a számot, de természetesen meg fogom keresni a lemezboltban, vagy egyszerűen csak kérem a Poptarisznyában, vagy ugye ott van a rádiós kívánságműsor, a Kettőtől ötig. Úgyis a rádiósmagnó mellett ülök ilyenkor, többnyire bekészített üres kazettával, kezem a REC gombon, és startra készen várom, hogy valami jó számot fel tudjak venni. Már egészen sok kazim van, tele jobbnál jobb zenékkel.

Ma már pakolnom kell, és a listámat is meg kell írnom, mert holnap reggel hatkor van az indulás a gimi parkolójából. A listához Anyuci ragaszkodik, mert így semmit nem hagyok itthon, és amikor majd a táborban vissza kell pakolni a hátizsákba, akkor semmit nem felejtek ott. Ja. Kaptam egy csővázas hátizsákot. Nagyon kellett már, mert a kisbőröndömet enyhén szólva cikinek éreztem volna egy olyan táborba vinni, ahol gimisek is vannak. Igaz, kiszolgált a kisbőröndöm, mert másodikos korom óta azt hurcoltam magammal mindenhová, de addig nem volt kínos, amíg csak a korombeliekkel, meg a közvetlen sulis társaimmal nyaraltam. Most viszont tele lesz a tábor idegenekkel, sőt azt hallottam, hogy még külföldiek is lesznek. Hú, de izgi. Szóval oda a kiszuperált kisbőrönddel már nem mehetek, mert attól tartok, hogy kiröhögnének. Ezt a szüleim is belátták, felismerték, hogy haladni kell a korral, és a divattal, úgyhogy kimentünk a lengyel piacra, és vettünk egy sötétkék, sokzsebes hátizsákot nekem. Nem is volt drága. Kisbőrönd, agyő!

Jucusnak is vettek a szülei hátizsákot, és ő már bele is pakolt. Azt mondta, hogy az a legnagyobb gond vele, hogy rommá gyűrődnek benne a ruhák, úgyhogy vinnünk kell vasalót is. Nem baj, elviszi a busz, a lényeg, hogy jól nézzünk ki.

Folyt.köv