Hogy foghatunk pasit, ha nincs lasszónk?-vége
Dieter másnap felhívott, és aztán egyre sűrűbben. Kiaknáztuk a huszonegyedik század összes kommunikációs lehetőségét, és cseteltünk, webkamerát vettünk, sms-eztünk, telefonáltunk, míg szépen, lassan, teljesen észrevétlenül a kapcsolatunk túlnőtte a barátság kereteit, éreztük, hogy hiányzik a másik közelsége, és szerettük volna megérinteni egymást. Már nem telt el nap anélkül, hogy ne beszéltünk volna, totálisan belebonyolódtunk a virtuális szerelmünkbe, ami nekem persze folyamatos parát jelentett, visszagondolva a Zoli féle kellemetlen élményemre.
Egyik pillanatról a másikra felhagytam a társkereső oldalak mély tanulmányozásával, már alig-alig pillantottam rá a leveleimre, nem érdekelt, hogy milyen pasik írogattak nekem, nem érdekelt semmi, csak vártam, hogy Dieter jelentkezzen. És ő jelentkezett. Még a szakdolgozatomat is ő lektorálta, amit németül kellett megírnom. Eltelt így egy év. Egyik nap Dieter bejelentette, hogy Magyarországra jön üzleti ügyben, és boldog lenne, ha találkozhatnánk. Én örömmel beleegyeztem, de természetesen összecsináltam magamat ijedtemben, ha arra gondoltam, hogy esetleg ez a találkozás tönkreteheti eddigi felhőtlen távszerelmünket. Olyan jól működött. Olyan olajozottan mentek a dolgok. Most meg itt volt a lehetőség, hogy valóban történjen valami, én meg aggódva kapkodtam a fejemet. Mi lesz, ha már nem is tetszem neki? Ha nem ilyennek emlékszik rám? Azóta biztosan híztam vagy két kilót. Ez persze a webkamerán keresztül nem látszik, úgy ülök mindig, hogy csak az arcom legyen képben. És mi van, ha nekem nem tetszik? Ha élőben nem tudunk miről beszélgetni? Ha kínos csendek állnak be? Ha megint dugót nyelek, és nem tudok megszólalni?
Kétségeim ellenére hatalmas készülődésbe fogtam.
Három napra érkezett, és Sopronban szállt meg, nekem is ott foglalt szállást. Természetesen külön szobában.
Amint találkoztunk tudtam, hogy nincs itt semmi gond. Ugyanúgy folyt belőlünk a szó, mint telefonon, boldogan nézegettük egymást, végre élőben szemlélhettük a másikat.
Nagyon jól nézett ki. Nagyon-nagyon elégedett voltam mindennel, kivéve saját magamat. Megfogadtam, hogy nem fekszem le vele az első estén. Hát végül is nem feküdtem le vele, csak együtt aludtunk, de másnap reggel akkora szexpartit rendeztünk édes kettesben, hogy ihaj-csuhaj! És nem pattant le. Romantikusan eltöltöttük a három napot, és utána is minden nap hívott. Hoppá! Ennek a pasinak bejövök!
Aztán eltervezte, hogy meg kell ismernie Budapestet, így arra az elhatározásra jutott, hogy nálam tölt tíz napot. Kellek neki!
Ma érkezett. Most együtt leszünk tíz napig, és kiderül, hogy kibírjuk-e egymást…
Jó lenne, ha kibírnánk. Kezdek csúnyán beleesni abba az édes, kopasz fejébe, meg mindenébe, úgy, ahogy van…
VÉGE
***
Utózönge
Nem akarok túlságosan okoskodni, de azért van néhány hozzáfűznivalóm a fenti történethez. Szóval itt elmondanám, hogy szerintem az életet tényleg meg kell élni, mert ha elbújunk a különböző fájdalmas érzelmi sokkok elől, akkor nem találkozunk egy csomó mindennel, ami formál, és nevel, és segít eligazodni a világban. Persze kívülállóként könnyű osztani az észt, nem nekem kellett a pukkantós pasit, és a szemétláda festőművész megalázó viselkedését elszenvednem, de persze elszenvedtem mást, mint mindenki. Nem egy Disney mese a lány élete, de belevágott, megcsinálta, most meg boldog. Hogy meddig? Én remélem, hogy sokáig, de amúgy meg kit érdekel? Valameddig boldog, és akkor már jóval többje van, mint annak, aki sosem engedte meg magának, hogy érzelmek hassanak rá, és nem ismeri a szélsőségeket, csak a normális, átlagos életet. Most sokan ingatják a fejüket. Minek végigjárni ezt a sok kínos, kellemetlen, megalázó állomást, ha egyenesen is beleugorhatunk a jóba? Hát azért, mert akkor nem tudjuk, hogy jó az, amibe ugrottunk, sosem fogjuk értékének megfelelően becsülni, és sosem fogjuk azt az elégedett, nyugodt boldogságot érezni, amit mindenkinek kellene élete során, amikor révbe ér. Csak akkor tudjuk igazán értékelni a jót, ha megtapasztaltuk a rosszat, de akkor viszont nagyon…
|
|