Adok. Kapok?
Vilmos ámulattal bámulta Júliát. Ott ácsorgott a lány íróasztalánál, mely a titkárság legnagyobb asztala volt, és leste a nőt. Gyönyörűnek találta, tökéletesnek, szexinek, és intelligensnek. Júlia közel sem volt tökéletes. Komoly súlyfelesleggel, és bőrhibákkal küzdött, és az intelligenciája is kimerült abban, hogy megtanult hallgatni. Kiváló hallgatóság volt, az nem vitás, csak azért, hogy egy-egy szórakoztató szellemességet közbevessen a beszélgetésbe, nem strapálta magát. Egyes férfiak ezért butának titulálták, savanyúnak, és érdektelennek. Mások azonban épp csendes szemlélődését találták titokzatosnak, és izgalmasnak, feltárni való, érintetlen területnek hitték a lelkét. Pedig nem igen volt ott semmi, csak a hatalmas űr, ugyanis Júliának két dolog járt folyton az eszében, mégpedig, hogy mit kellene enni, és milyen ruhát kellene még beszereznie, amivel sikeresen eltakarhatná buggyanó bájait, és melyben délután sikkesen lejthet egyik kávézóból a másikba a hasonlóan csekély szellemmel rendelkező barátnői társaságában.
Vilmos a férfiak második táborába tartozott, fel akarta tárni a nőt.
Nem érdekelte, hogy nős, és a felesége otthon várja pici gyerekével, neki Júlia kellett, senki más.
- Júlia! Bármit megtennék érted! – mondta gyakran a lánynak, aki csábosan mosolyogva megköszönte a kedvességét, rebegtette a szempilláját, kitolta a férfi felé a melleit.
- Nagyon kedves vagy Vilmos! De tudod, hogy semmi sem lehet köztünk, hisz nős vagy.
- Elválok, Júlia! Elválok! – lihegte Vilmos lelkesen a lány fülébe, aki arrébb húzódott, a hirtelen közeledés bosszantotta.
- Nem akarom, hogy elválj, Vilmos, én nem rombolok szét családokat! – mondta Júlia, közben azonban arra gondolt, hogy még egy ilyen csúnya embert régen látott.
Vilmos magas volt, vagy inkább hórihorgas, fekete, kackiás bajuszt viselt, és az arca egy rágcsálóra emlékeztetett. A haja erősen ritkult, több helyen kilátszott a fejbőre. Tisztességes családapaként két gyereket nevelt a feleségével, beszerzőként dolgozott, és meglehetősen gyengén volt eleresztve pénzzel, minden fillért meg kellett fogniuk. Ez meglátszott az öltözékén, és a viselkedésén is. Júlia viszolygott tőle, de elküldeni nem tudta. Senkit sem tudott elküldeni. Vilmost sem. Kellett neki a férfiak csodálata. Vilmos tovább erőltette a társalgást.
- Felmehetek hozzád?
- Miért akarsz feljönni hozzám? – kérdezte a lány meglepetten.
- Vettem neked valamit, és azt akarom felvinni!
- Nahát! Vettél nekem valamit? Mit? – ragyogott fel Júlia.
- Majd meglátod, ha felviszem – titokzatoskodott a férfi.
- Na jól van. Akkor hazavihetsz munka után – engedett a lány, s Vilmoson látszott, hogy belepirul az örömbe.
Eljött a munkaidő vége, és Vilmos előállt régi, de jó állapotú családi autójával. Hazavitte Júliát, akinek az oldalát már lyukacsosra fúrta a kíváncsiság.
Megérkeztek. A férfi kiszállt a kocsiból, kinyitotta udvariasan Júliának az ajtót, majd a csomagtartóhoz ment, s kiemelt onnan egy fémlétrát.
Júlia csak bámult.
- Nahát! Vilmos! Megvetted nekem a létrát, ami miatt panaszkodtam a múltkor? – kérdezte elámulva.
- Igen, Júlia! Tudom, hogy most nem engedheted meg magadnak.
- Köszönöm Vilmos! Igazán köszönöm – örvendezett a lány.
Vilmos segített felcipelni a létrát a lakásba, ahol a lány – miután volt gyerekszobája – hellyel kínálta. A férfi órákon át szóval tartotta Júliát, aki már a pokolba kívánta, mégis úgy érezte, ennyit igazán megtehet a létráért.
Vilmos rájött, hogy a lány kegyeihez az ajándékokon keresztül vezet az út, hisz azokra sem tud nemet mondani, úgyhogy elhalmozta meglepetésekkel. Amikor aranyláncot és gyűrűt vett neki, akkor Júlia határozottan elérzékenyült, és hagyta magát megcsókolni. Vilmos tudta, hogy ez élete egyik legboldogabb napja, azonban azzal is tisztában volt, hogy a családi kasszát csúnyán kiürítette, hogy megvehesse Júliának az arany szettet, és nincs tovább, nem tud több pénzt áldozni az ajándékokra. Ha nincs ajándék, akkor nincs ürügy sem, hogy felmenjen Júliához, hogy kolduljon egy mosolyt, egy kedves kézfogást, vagy netán egy újabb csókot.
Jaj, az a csók! Az demonstrálta, hogy milyen közel vannak egymáshoz, és őrült reménnyel töltötte el. Beszélni akart a lánnyal. Megtudni, hogy mit érez iránta, hogy kell-e neki akkor is, ha nem tud pénzt költeni rá.
- Felmehetek hozzád Júlia? – kérdezte a lányt, akinek az arcát megengedő, kedves mosoly árasztotta el.
- Hát persze Vilmos! Tudod, hogy mindig szívesen látlak! – és megigazította a nyakláncot a keble fölött, amit Vilmostól kapott.
Vilmos hazavitte a lányt, már rutinosan, hiszen az elmúl egy évben szinte minden délután fuvarozta, sőt, az esetek többségében korábban felkelt a felesége mellől, hogy be is tudja vinni Júliát dolgozni.
Felmentek a lakásba, és Júlia várakozón ránézett a férfira.
- Mit hozál? - kérdezte sóvárogva, mint egy kisgyerek.
- Beszélnem kell veled Júlia!
- De nagyon komoly vagy Vilmos! Csak nincs valami bajod?
- Nem tudok több ajándékot venni, nem bírja a pénztárcám, de szeretlek, tiszta szívemből, és el akarlak venni feleségül… – nyögte ki a férfi, és reménykedve emelte a szemét vágya tárgyára.
- Na de Vilmos! Én megmondtam, hogy köztünk csak barátság lehet, hisz te nős vagy! – mondta meglepetéssel a hangjában Júlia.
- Júliám! Ugye nem gondolod, hogy minden barátomat ajándékokkal halmozok el! Azért kaptad őket, hátha szívesebben leszel irántam, hátha elfogadod a szerelmemet…
- Te meg akartál venni engem? – kiabálta a lány kikelve magából.
- Dehogyis, dehogyis! Csak kedveskedni akartam! Reménykedtem, hisz meg is csókoltál!
- Micsoda? – üvöltötte nagy tüdővel Júlia. – Azt nevezed te csóknak? Egy ártatlan puszi volt!
- Ártatlan? – hebegte a férfi. – Minden barátodnak nyelves puszit adsz?
- Takarodj innen Vilmos! Én megbíztam benned, te pedig végig csak a testemet akartad! Takarodj! – És ezzel a lendülettel, felhasználva nem kis súlyát kilökte a megszeppent Vilmost az ajtón. Aztán elmosolyodott, és megsimogatta a nyakláncát a keble fölött.
|
|