Mama, hová bujdosott előlem türkizkék tekinteted,
Mely minden égi csillagnál szebben ragyogott?
Mondd, merre sodródtak azok az éveken át rám simuló
Összes csínytevést megbocsájtó gyermek mosolyok?
Mama, te hová készülsz most, hogy régi kopott ruháidat,
És összegyűjtött pénzecskédet mind ide adod?
S fiókod mélyéből kiveszed azokat a féltett emlékeket,
Miket papa búcsúzóul kezedbe adott?
Mama, már nem látom szemedben a felsejlő reményt,
Csak egy szürkeszínű árnyék az, mi helyében topog,
Mama, ugye nem a halál az, kit barátul fogadsz,
Míg én az életért, és érted szívvel harcolok?
Mama, úgy mondanék még neked szebbnél szebb szavakat,
S olyan szívesen dúdolnék melletted esti altatót,
De te nem figyelsz rám Mama, túl távoli a gondolat,
Mely ködfoszlány csendjében sírja el a könnyet ejtő szót.
Mama, még ezerszer kimondom a neved, és kezed ráncaira
Rácsókolom azt a végtelen ölelést, amit tőled kaptam,
S még csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szeretlek
És Mama, vedd úgy, hogyha meghalsz, én is veled haltam...