Milyen jó lenne úgy meghalni, mint az a bátor tövismadár,
Ki tudja, hogy elmenni a legboldogabb percben érdemes,
Hiszen bármennyire szomorúnak érezzük a végső búcsúzást,
A dallam varázsa elköszönne majd a könnycseppek helyett.
Néha mi is ágról ágra szállunk, keressük az otthont adó fészket,
De mielőtt meglelnénk azt a rögös utat hová a szeretet vezet,
Elszáradt gallyként törik el múltunk, s jövőnkben nem leljük
Többé, az egykor megálmodott, ízekre szakadt jelenperceket.
Jó lenne veled egy halk zene mellett végleg megpihenni.
Együtt és egyszerre szabadon kiengedni a lélekből jött sóhajt.
S mikor már éreznénk, hogy életünkben eljött a legutolsó óra,
Kezünket összekulcsolva eldúdolni egy mámorító szép dalt.
Úgy néznénk egymásra, mint akkor mikor vágyakozva öleltél
És odakinn a vihar szele égből csattogó mennydörgéssel tombolt,
De minket az sem tántorított el a szenvedélytől s csóktól,
Melyért igaz szerelmünk egy életen át harcolt.
