Talán túl sok az, mit a sorsomtól remélni merek
És csak hiú ábránd magaménak hinni a szerelmet,
De olyan jó dolog érezni, hogy végre megtaláltam azt,
Amit egy emberöltőn át csak álmomban leltem meg.

Tudom, hiába szorítom az érzést összezárt tenyérrel,
És hiába láncolom kezemhez lágyan simogató kezed,
Előbb –utóbb enged szorítása s kiragadja bűvköréből,
A vágyfogolyként megbilincselt szenvedélyperceket.

Buta ez a szív, hogy mindent, amit szeretettel fogad,
Egyfajta bűntudattal karcolja a megtorpanó lélekbe
S örökös homállyal takarja be az engedékeny elmét,
Mely tartós könnyfátylat borít az elröppenő évekre.

Te vagy a remény, az utolsó tavasz, mely rügyet fakaszt,
A nyárba szökkent boldogság, mi még forró hévvel éget,
Mert amíg magam mellett tudhatom minden sóhajtásod,
Addig számomra színarany pompában tündöklik az élet.