Ma felöltözöm szépen, ahogy minden évben.
Ünneplőruhámban a régi illat marad,
Csak a szív válik nehézzé, mikor házad helyett,
Az ismeretlen temető rögös útján halad.
Még kedvenc virágodat viszem csokorba kötve.
Benne lesz a nap és hold derűs sugara,
Hogy némi földi melegséget adjon ott a mélyben,
És éltető fényként hulljon virágsírodra.
Hiányzik majd ölelésed és azok a kedves szavak,
Miket egész életemben jó volt hallani,
Hisz mindig tudtam, hogy ha szomorúság ér is,
Egy magányos kis szobában vár még valaki.
Már csak fejfádat simíthatom néhány pillanatig,
Lehajtott fejjel. Ne lásd a pergő könnyeket.
Ne érezd azt a mérhetetlen fájdalmat, ami gyötör,
Tudva azt, hogy nincs már, ki őszintén szeret.
Arcod és kezed érintése mindig ugyanúgy élni fog.
Sosem feledem el a boldog Anyák napját,
Akkor sem, ha végtelen üresség csendje vesz körül,
Mert szeretetem őrzi szép lelked varázsát.
