Fullextra.hu

Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.

Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!

Tagjaink könyveit itt rendelheted meg

Fullextra Arcképtár

Szolgáltatások

· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

:

… Ledobta magát az ágyra, és kitört belőle a hangos zokogás.
- Miért pont én? – tette fel a kérdést, amit már előtte is,
és utána is annyi embertársa feltett. Persze, hogy nincs felelet.
Eddig bírta, bár egész úton fojtogatta, de nem akarta, hogy
bárki is sírni lássa. Talán amikor kilépett a rendelő ajtaján,
akkor fogta fel, hogy mit is mondott neki az orvos. Előtte
csak hallgatta, ahogy a lehetőségeket sorolta az idősödő
fehér köpenyes ember. A hangjában sem részvét, sem sajnálat
nem volt, és ez volt a jó talán. Igen. Hallotta a hangokat,
de olyan érzése volt, hogy azok valami végeláthatatlan hosszú
alagútból szólnának, vagy irdatlan mély kútból. Talán az agya
fel is fogott belőle valamit, de mintha nem is ott lenne.
Persze. Tudta az első pillanatban, amikor észrevette a csomót.
Tudta, csak nem akarta hinni. Bízott benne, hogy ez csak
valami múló dolog. De a lelke mélyén már akkor tudta az
igazságot: rövid az élet.
Aztán nagyapja jutott eszébe. Tiniként nézte végig, ahogy a
betegség napról napra felemésztette azt az erős embert, míg
végül kisgyermeknyi súlya már könnyedén libbent a másvilágra.
Nagyon megviselte nagyapja halála, mert akkoriban talán az
egyetlen ember volt, aki a legközelebb állt hozzá. Még a szüleinél
is közelebb. Mindig mosolygott, és ahányszor csak hazajött
a munkából, mindig hozott neki valamit. Sokszor bement
a kis öreghez a szobába. Nézte, ahogy alszik a morfiumtól.
Talán csak álmában jajgatott, és csak a vége felé. Egyszer,
úgy a vége felé már, megkérdezte tőle: Nagyapó, nem félsz?
A meggyötört ember ráemelte barna szemeit, és azt válaszolta:
Tudod kicsim, sokan félnek tőle. Pedig az csak egy pillanat,
egy villanás, csak egy szemhunyásnyi idő. Semmiség a végtelenben.
Az élet, az sokkal jobban fáj. És sokkal tovább…
A nő felállt, megtörölte szemét, odasétált a szoba falán függő
kép alá, amelyiken egy apró fiúcska ült egy nagy pöttyös labdával
az ölében. Mi lesz veled Kicsi Kincsem?
Újra könny futotta el a szemét. Mégiscsak rövid az élet…