Kóborló macskaként, szél szökik, elszalad, bokorban meglapul, lombokon áthalad, pitypangot ölelve fátyolát repteti, azután fának dől, míg lábát megveti.
Sétál a főúton, flangál a flaszteren, házakat megkerül, hirtelen itt terem, hajamba beletúr, szálait lengeti, földön is táncot jár, majd porát kergeti.
Kísérget utamon, s hogyha majd csendesül, megpihen mellettem, mellkasa nem feszül, kézen fog, úgy vezet, karja közt elveszek, csendjében megbújva, ártatlan, halk neszek.
