Az Édes

Szomorúság fátylát szőtte magára az esti félhomály,
az öreg szoba falán holdfény kutatón körbe jár,
- mintha keresne valamit vagy valakit?
Ki itt élte le egykoron dolgos mindennapjait,
hol a szükség volt az úr s a temérdek könny,
a rongyos aprónép hangos zsivaja között.
Mindig ott lapult a bizonytalan holnap, lesz-e? ,
- jut-e? mindnek egy apró morzsa.
Az  ablakban méregzöld levelek közt,
piroslott s illatozott a sokszínű virág özön.
Most szürke alakot ölt benne minden tárgy,
az apró kis szék is a sarokban csöndesen pihen,
- valakire vár,
melyet az ott felejtett idő belepett porral.
Emlékszem Édesre azon pihent meg,
a hosszú fárasztó nap után kérges kezét egymáson,
bánatával együtt, a kötény mély ráncaiba rejtette.
A beszűrődő fényben a régi emlékek közt olvasott,
mikor az ablakon át az ég csillagos kékje csillogott.
Gyerekzsivaj s élet volt,ha szegényen is, és nem a szomorúság,
hírét sem tudta ez a szoba, mi az,hogy csönd s magány.
Ma már minderre csak a sarokban meglapuló szék emlékeztet,
gazdája, az Édes már az ég csillagos kékjének vendége lett.

Szeged
2010.05.16.