Elsodort az őszi szél.
Mint egy pille gondolat
röppentél karomból el,
sárga sálad itt maradt
büszke ívű híd alatt.

Énekelt a vén folyó.
Játékos hullámokon
azt üzente, élni jó,
másra várni nincs okom...
vagy csak én így gondolom.

Fent egy drótdarab feszült.
Nem tudom, mi célja volt,
színezüst fényével ült
rajt' a tiszta arcú hold,
s hallottam, ahogy dalolt,

lent a kockaburkolat
sok száz, sorba rendezett
nézőként a múltamat,
körberajzolt énemet
színdarabként nézte meg.

Hold, folyó és kockakő,
sárga sál, hideg selyem...
érzem lassan eltűnő
érintésed szívemen.
Körbe zár a végtelen.