(1)

égerágon ülve
lógatom a lábam
patakcsobogástól
beszédes a csend
freccsen a víz habja
habosan, fehéren
fent van ami fent
és lent van ami lent
a föld, a  víz, az ég
és bent az égi rend

(2)

ágvégen pókhálót hintál
szeszélyes szellő pillanat
szétnyíló tenyeremben
a pergő homokból
porszem sem marad
immár minden emlék
lassanként köddé vált
nem oszlatja szét
a gyógyszer az ödémát
emelkedik a víz
lassan szívemig felér
a test orosz rulettet játszik
míg megpattan az ér
utólag megtalálják
azt a vérrögöt
s a kórboncnok
jégre tesz egy költőt
(neki csak  friss dögöt)

(3)

Mellemen mázsás súlyok
a ritka levegőt zihálva veszem
mintha csak forró füstöt szívnék
el is akad olykor a lélegzetem
s a megperzselt hörgők görcse
bénuló agyamhoz felkiált…
Még akkor is verset írsz, bolond,
mikor már várod a halált?!
Dacosan szembeszegülni
sorsoddal mire való?
Vagy azt hiszed, ott, hova mész,
a vers praktikus útravaló?