Hányan vannak
kiket haláluk után rögtön elfelednek?
S hányan, kikről már éltükben megfeledkeznek?
Néhány emberöltő, s mindent eltakar a köd….
Itt éltek köztünk egykor… de haláluk örök.

Miért akarok
én verseim által halhatatlanságot?
Mi űz minduntalan vissza az íráshoz?
Miközben középszerű, esetlen  – jó esetben -
erőltetett, mit papírra vetettem?

Tudom, mert
olvasom a szívből nyílt vers-virágokat.
Látom mellettük az enyém mily hervatag.
S mégis újra és újra megpróbálok
nyomot hagyni magam után, ha elér halálom.

Lesz-e majd
aki , mikor én már messze járok
olvasgatja egyszer-volt világom?
Nem tudom… Bénult kezemből kihullik a toll.
Mozdulatlan hever hófehér, szűz papíron…

2009. március.