Feltámad olykor a büszke öntudat,
Jószándékkal szól rám: szedd össze magad!
És, mivel szavára adok én nagyon,
Fürkésző szemekkel nyomom kutatom.

Hol állnom kellene, ott csak hűlt helyem,
Messze jár mind, ki együtt indult velem,
Körülvesz sivatag, zeng forró homok,
Visszatérő, s elágazó lábnyomok…

Indulok, s mellettem furcsa útjelek:
Gonoszul görbe, vékony seprűnyelek.
Rongyos papírfecnik, rengeteg betű
Vigyorog, vicsorog: mi vagyunk a mű.

Begyűjtöm mind. Mindent zsákomba teszek.
Sehol egy biztos pont. Csak kérdőjelek.
Bandukolok tovább. Ajkamon cserép,
Füstöl is rendesen; cigarettám ég.

Öngyilkos merénylő, robbanás után…
Mit összekaparok zsákomba, csupán
Kongó, üres szavak, kihúnyt értelem,
Porban fürdik egykor csillogó szemem,

Ritkán fénylik fel egy kósza gondolat,
Minden sarokban csak véres húscafat,
S a kín a fájdalom emlékét őrzöm,
És amott egy fán leng lenyúzott bőröm.

Még nem látom, s már nem is vágyom tudni,
Mivé áll össze e szétesett puzzli.
Szívem él, lélekzem, végre szétnézek,
Majd elindulok. Vár a való élet.