:
Szikla
A hegyen fenséges szikla trónol,
A világot nézi mozdulatlan,
Mely végtelen, örök, változatlan.
Jó ez a nyugalom; sok a jóból.
Vágya repeszti, végül leszakad,
Hiszen csak pusztul, ki helyben marad,
Pattogva ugrál, érzi az erőt,
S már nem érdekli, hogy mi volt előbb,
Életuntság, vagy menni akarás;
A szemlélődést csak csinálja más!
Fák derekát törve rohan tova.
Gúnyosan kiált utána a hegy:
A sorsod, bármit is teszel, csak egy;
Gördülő kövön nem terem moha.
Lejtőn
Gurul a súlyos kő, szent szörnyeteg,
Mint börtönéből szabadult szellem.
Utam járom, nem állhattok ellen!
Vele tart sok más, egész görgeteg,
Gyilkos áramlat hideg nap alatt,
Amerre futnak, pusztaság marad.
Haladjunk tovább – kiáltják bölcsen.
S hogy beugranak, a víz kifröccsen
Bővizű tiszta hegyi patakból.
- Most lazíthatunk, utazzunk akkor.
És csak sodorja sebes vízözön,
Egymást csiszolja sok kövér kavics,
Énekelnek is, nótájuk hamis:
Nem terem moha gördülő kövön.
Sodródás
Kövek a vízben, már nem remélnek,
Futják a versenyt; végleg lemarad
Lusta, túlsúlyos, iszapba ragad,
Minden koccanás diadalének.
Bővizű, széles folyó visz tovább,
Kanyar ejt foglyul néhány ostobát;
Kifogják, áthull egy rosta-lyukon,
Szava sincs több, s lesz kavicsos beton.
S kiket végül még a partra dobott,
Egymásba ragadt szemcsékké kopott
Vízparton álló homokkő tetem;
A széltől is fél, szétnézni sem mer,
Egyre zúg csak közel a tenger:
Gördülő kövön moha nem terem.
(192 szó a szövegben) (948 olvasás)
