Heinrich Heine: Dalok könyve

Románcok 10.

 BELZACÁR

Az éj a városba oson;
Néma csend ül Babilonon.


A királyi várban mégse:
Mulat, lármáz a király népe.


Belzacár ad díszvacsorát,
Trónteremben üli torát.


Szolgái ülnek csillogó sorban,
S kupát ürítnek, mikben tiszta bor van.


Csörgő kupák, zajos szolgák a padon;
A nyakas királynak tetszik ez nagyon.


A bortól arca vérvörös;
Pimasz pillantása ködös.


Vakon mély verembe omol,
Vétkes szavakkal, dőrén Istent káromol.


Pöffeszkedve ragyog, mint a nap, s szól;
A szolgahad felbőg, tapsol.


Felkiált s büszkén néz körül;
Inas rohan, s ő megörül,


Tálcán sok arany készséget hoztak,
Mit Jehova templomából raboltak.


A király odakap, s szorít ökle
Egy szent kelyhet, mely színültig teletöltve.


Fenékig issza, sietség rá vall,
S hangosan kiált, habzó szájjal:


”Jehova! Tudd, bár számodra fura -
Itt a király, Babilon ura!”


S alig halt el e borzalom,
A királyban titkolt riadalom.


Nincs kacaj sem, a szolgák némák szemben;
Halotti csend a teremben.


A fehér falon, nézd, csak nézd!
Megjelent egy emberi kéz,


És ír, csak ír fehér falon
Tűzbetűket, s elhal, oh, borzalom.


A király szeme kimered,
Holtsápadt és térde remeg.


Hűs közönnyel a szolgahad
Csendben ül csak, hangot nem ad.


Mágus zavarban; nem értik nagyon,
Mit jelent a lángírás a falon.


De Belzacár nem látta hajnal jöttét;
Saját szolgái megölték.

 





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=15045