Heinrich Heine: Dalok könyve
Románcok 15.
A bűnbánat dalocskája
Ulrik úr zöld erdőn lovagol,
Falevél vígan susog,
Bájos lánykép szeméig hatol,
A fák közt, mint oson ott.
Az úrfi szól: Bennem marad
E szikrázó parázs, de jól van,
Egyre csábít és elragad
Sokaság közt s vadonban.
Két rózsaszirom ajka ott
Szól kedvesen és frissen;
Ám olykor csúnya, gúnyos szók
Csúsznak álnokul innen.
Ezért e szájacska épp olyan,
Mint rózsa csinos bokra,
Hol mérges kígyó rád rohan,
Ha jársz ott andalogva.
A gödröcskék, oly csodaszép
Kedves arcán, hív lágyan,
Ez az a verem, melybe lép
A tébolyodott vágyam.
Látom ott szép hullámos haját,
Leng fejéről, mely legszebb,
E csodás háló nem bocsát,
Így a gonosz megfog, s nem enged.
S kék szemei, öröm, ha lát,
Tiszták, mint tónak tükre,
Sejtették mennyek kapuját,
Ám csak pokol volt mögötte.
Ulrik úr tovább lovagol,
Levél susog, diderget,
Ott távolról lát egy más alakot,
Oly sápadt, oly rideg lett.
Az úrfi szól: Anyám, te is,
Ki oly anyásan szerettél,
Kinek rossz szóval s tettel is
Kínját tetéztem, mert fél.
Oh, bár felszáríthatnám könnyeid
Mély fájdalmam tüzében!
Oh, bár arcod, mely sápadt, kapna pírt,
Adnám szívből folyó vérem.
Ulrik úr lovagol tovább,
Az erdőn alkonyodik most,
Sok furcsa hang világot lát,
Az esti szél is sugdos.
Most hallja, mit mond, a szavak
Visszacsengenek, szólnak,
A gúnyos erdei kismadarak
Csicseregnek s dalolnak.
Ulrik úr kezdte énekét,
Bűnbánat dalocskáját,
És valahányszor csak a végére ért,
Legott újra kezdte nótáját.
|
|