Heinrich Heine: Dalok könyve
Románcok 16.
Egy énekesnőnek
(Midőn egy régi románcot énekelt)
Még eszembe jut a varázslat,
Hogy látta először szemem!
Milyen kedvesen csengett a hangja,
Szívembe titkon édesét vonta,
Arcom záporzó könnyem mosta -
Nem tudtam, mi történt velem.
Egy álom suhant át felettem:
Úgy tűnt, kisgyermek volnék még,
Csendben ültem a lámpafényben,
Anyám jámbor hálótermében,
Elmerülve egy szép mesében,
Eközben kinn szél és sötét.
A mesék most életre keltek,
Lovag a sírból síkra szállt;
Ronziswall döntő csatát láthat,
Ott jön Roland úr, elől vágtat,
Sok hős lovag vele, nem átlag,
S ott Ganelon is, a galád.
Így lesz Rolandnak rossz a sorsa,
Vérben úszik, s piheg csak, ím;
Kürtjelét távol alig hallják
Nagy Károly fülei, bár akarják,
S lovagunk már földdel takarják -
És vele halnak álmaim.
Őrült hangzavar, tomboló siker,
S álmomnak máris vége volt.
Elhangzott hát most a legenda,
Szól a közönség zúgó tapsa,
”Bravo!” vég nélkül, felrikoltva;
S művésznőnk mélyen meghajolt.
|
|