Reng a föld Romániában
Kettőezer-tizenhat van, szeptember huszonnégy,
mikor az óra már kettő után megy.
Ez országnak földje meg rázza magát,
mint házőrző kutya vizes bundáját.
Mikre felfigyeltünk, tehetetlen tárgyak,
de ők is részei e földi világnak.
Ugrálnak, csörögnek az üvegpoharak,
mert mint jóakarók: jelezni akarnak.
Felriad álmából, ki alszik, mindenki,
s rögtön készen is áll, hogy rohanjon már ki.
De hála Istennek, nem olyan nagy a baj,
s pillanatok múlva megszűnik a robaj.
Ritka az az ember e földi kerekségen,
ki ilyen helyzetben nem hisz az Istenben.
Lehet az nagy tudós vagy akár csak laikus,
lehetetlen, hogy ne jusson eszébe a Krisztus.
Minden ember, aki már a hetvenet elhagyta,
emlékszik rá, hogy negyven is a földet megrázta.
A hálószobánkban volt egy csempekályha,
melyik úgy inogott, mintha táncot járna.
Édesapám ölében vitt a konyhán keresztül,
hol a kályhán egy üres fazék ugrált éktelenül.
Az udvaron néztük félve: a kémény hogy sétál,
és vártuk remegve, hogy a rengés megáll.
Pihent pár évet a Föld, s mi sokat felejtettünk,
amikor majd hetvenhétben újra felébredtünk.
Mikor este, már sötétben aludni készültünk,
s hirtelen a földdel mi is nagyon megremegtünk.
A jó Isten néha-néha figyelmeztet minket:
Legyünk ébren s ne adjuk fel soha se hitünket.
Ne hallgassunk hát azokra, akik nem ezt mondják,
s elveszítve a hitüket, a mammont imádják.
Lásd be végre gyenge ember vagy tán akármi vagy:
Csak az Isten véd meg téged, az Ő hatalma nagy.
Még énekünk is azt mondja, amit mindig vallunk:
Hatalmas az Isten, győzhetetlen várunk.
|
|