Ha valamikor majd, vagy valamiként
Az Örsi Malom útjára kerülsz, keresni,
Ne keresd, maga tünik eléd, regeként.
A zöld, füves domb patakja vizét ereszti
Zubogva rá a vizikerékre, ami még ma
Is nyikorog de tengelye már nem forgat
Belül örlökövet, az nem dohog, süketen,
Kopva fekszik mint öregember, ki fogat
Veszitett, ételt már rágni örölni képtelen.
 
De, ha csendbe figyelsz,
A vizikerék
még nyekeregve
meséli a Malom,
örökzöld halom
mögül suhanó
szellő
 füledbe susogott
halk zsongásával kisért,
egyszeri profán
törtenetét.
 
Valaha, jó régen, hajdanán,
a molnárt süvegelte a paraszt,
és alázatosan követte meg,
hogy amit keservvel érlelt a haraszt,
öröljön belöle neki korpát, meg lisztes
fehért, jusson belőle malacnak, az aszony
meg süthessen kenyeret, tisztes
harapnivalót a malacadta szalonna
meg a hagyma, bicskával szeletelt
 a karéjon, ehesse a  betevőt
adó, áldott napi eledelt.   
 
   A magot maga hozta, zsákba
   a hátán, a garatra is felöntötte,
   a molnár a jólsegítő kezet várta,
 dolga sok, egyedül boldogúlta, nehézre
  sikerült élete neki se adott sokkal több
  falatot, így, mint koldús a másiknak, lelkére
 nem vette volna, hogy társát,
 a rosszban, aki még süvegelte is őt
megtagadja, hiszen tudta, sok éhes
szájnak ezzel szűk harapást
juttat, mi nekik - édes! 
 
az ósdi malom még ma is áll,
roskadozó, de talán ezer év se
őrli korpává falait, fennmarad
míg szegény is ezen a sártekén
                               élvemarad!