Hullámok vihara...
Tenger hullámai csapódnak szikla falára.
Magasban parányi vízcseppek felhőmiriádja.
Homálya takarja fényes szép Napomat.
Álmaim dühödt szél ragadja messzi világba.
Érzelmek vihara tomboló tájfun.
Szerelem sóvár kínja  keserül szívemen.
Lelkem fekete, éjsötét fekete lepel fedi be!
Átoknak tűnik saját születésem perce.
Hullámok habzó forgataga törékeny
bárkámat ezer darabra töri szét!
Reményem hull semmivé, porrá enyész.
Tenger fenekén aranyló tündöklés.
Remény gyenge sugara - váratlan csoda
töri meg sötét éj rontó hatalmát!...
Nap Glóriája fénylik elő, víz tükre, azúrba
kékült ég mosolya mosolyomra váltja!
Tépett vitorlák fáradtan csüngenek...
Hajóm a megértő béke nyugodt öblében
horgonyoz le. Álmodom újra!... Szép,
szebb álmodozás lehet e, ennél?
Reményt, mi éltető, átsegít emésztő
kataklizmákon, soha nem felejtő
lelkem uralja vágyó hit: vajon felelet-e
csendes magányom arany tündöklése?