Születtem ezelőtt „száz” évvel
a határ szerb-horvát oldalán,
nevemet írhatom cz-vel,
mivelhogy magyar nő volt anyám.

Tejével táplált a tudomány,
és ittam, mert fogott az eszem,
majd átvert, akár egy utcalány,
akiről azt hittem, elveszem.

Matrózként a Dunán hajóztam,
mert hajtott a nyugtalan vérem,
ha részeg is voltam, ha józan,
forint húsz lett az órabérem.

Utáltam az italt, ha ittam,
untattak eszmék és brosúrák,
mint elsős koromban a hittan,
és sokszor nem ettem vacsorát.

A fegyelmet meg kellett szoknom,
ez sikerült is, semmi kétség:
Egy tucat év nevelőotthon,
utána „humánus” honvédség.

Bőrönddel kezében egy éjjel
otthagyott bennünket az apám,
s összeállt egy…, de ne ítélj el
senkit, csak a látszat alapján.

Utolért néhány „nagy” szerelem,
fénykép sem maradt meg emlékül,
azóta gond nélkül felelem:
elvált nőt vettem el legvégül

Mert pofon egyszerű az élet,
bár egy-két pofon rajtam csattant,
az ember, hogy kivé, vagy mivé lett,
valójában elmondhatatlan.