Reménytelenül

A lankás föld életkalászt ígér,
Újult erővel nyargal rajt’ a szél,
Párna langyok védelmükbe vették,
A faluvégre ráomló estét.

A vándor megáll egy pillanatra,
Belenéz a vörös, nyugvó napba,
Menne, vinné fáradtan a lába,
De nem várja senki éjszakája.

Visszanézne, de nincs hozzá kedve,
Megy konokul, fejét földre szegve.
Káromol, vagy imát mormol szája?
Nem várja őt senki éjszakája.

Egy letört bot, egyedül a társa,
Nem is gondol, csak megy, semmi másra.
Tájéltetőn elered az eső,
Sehol egy kunyhó, sehol egy tető.