Szunnyadó tengerben fürdik a hegytető,
gyengéden fújja a lankadó szél,
eljönni  készül a gondokat elvető,
nyugalmas perceket meghozó éj.
Ünnepi ruháját ölti a napsugár,
vérvörös korongján pirul a báj,
egy kecsesen hajlongó borókát megcsodál,
s táncot jár vele, míg zenél a táj.

Zöldellő dombokon birkákat terelő
pásztort híven követ a nyáj,
eltévedt kisbárány sír a zöld legelőn,
éhesen keres egy emlőt a száj.
Madarak csipegnek tollazott fészkekben,
vonzó az alkonyat, de puhább az ágy,
nagymamák hintáznak megkopott székeken,
ajkukon imádság, szívükben vágy.

Roskadó ház előtt öregek pipáznak,
messzire viszi a füstöt a lég,
félszemmel labdázó gyereket vigyáznak.
Felettük lassanként szürkül az ég.
Kismama babáját fekteti ágyába,
miközben dúdolgat halkan egy dalt,
a kutya is fáradtan bújik a házába,
s árnyakat üldöz a járda, a fal...

Hegedű csendesen zokog egy  ablakból,
könnyének szárnyain repül a szív,
madárdal visszhangzik benne a távolból,
dobogó,  csábító dallama hív.
Odakint zokogva lankad az alkonyat,
a láthatár hatalmas lángokban ég,
gyönyörű halál, oly drámai hangulat!
S bíborban gyászol egy percre az ég.

Vörösre festi a gyülemlő felhőket,
a gyönyörtől rezeg a levél a fán,
szélvésszé kavarja az enyhe szellőket,
s könnyezik csendben az erdő dalán.
Álmokat kergető, átfutó emberek
nem érzik szívükben soha a dalt,
mit örömtől felbuzdult, hullámzó tengerek
suttognak, s dalolja halkan a part.

Éhesen keres egy kuckót a hontalan,
gyászoló anya  könnyeket ont,
mulatni készül a boldog, a gondtalan,
s a földrengés valahol házakat bont.
Nincs boldog ember kerek e világon,
ha egy álma teljesül, újakat űz,
s amíg a pillangó játszik a virágon,
hamuvá égeti lelkét a tűz.

Eltűnt a bíborban  tündöklő hegytető,
a sötétben hidegen süvít a szél,
rég betakarta a gondokat elvető,
nyugalmas perceket meghozó éj.
Éveket sodor az eltűnő pillanat,
életet kerget a hegyen a szél,
lefelé rohan a lejtőn, mi megmaradt,
míg hajamat belepi lassan a dér...