- Nincs énnekem tanult mesterségem, Miklós fiam- mondom neki, de azért értek én mindenhez. Falun az ember már úgy születik, hogy mindent tud, mert muszáj. Amikor én gyerek voltam, nem volt itt még bolt sem, nehogy szabó, meg borbély, meg a frász tudja milyen finom mesterember. Megcsináltunk mindent magunk. Anyám szőtte meg varrta az ingemet, gatyámat, apám fából vagy amiből papucsot faragott, s el voltunk látva. Már serdülő legényke voltam, amikor végre vett nekem a vásárban egy igazi bőrcsizmát. Hej, micsoda csizma volt az! Sárga bőrből volt csinálva, s puha volt mint a frissen köpült vaj! Meg is akadt a lányok szeme rajta, szinte le sem tudtam rázni őket magamról! Akkor majdnem megnősültem. Dehát mázlis ember voltam én életemben, s akkor a legnagyobb. Jaj, de megenni való fehérszemély volt a Julcsa, eszem a zúzáját! Szőke, göndör haja, piros orcája, a szeme meg mint pipacs között a búzavirág! Amikor elkezdte a tizenkét szoknyáját billegtetni előttem, engem a hideg kirázott. Le is szedtem én azokat róla a szememmel egynéhányszor, de sajnos csak azokkal lehetett, mert nem engedte az még a kezét sem megfogni soha! Pedig igen buzgó volt bennem a legénység akkoriban. Emlékszem, nagyapámnak mindig rengeteg jószágja volt. Volt neki egy marhaerős bikája, az egész falut az látta el jóval. Soha senkit nem írigyeltem életemben annyira, mint akkor azt a bikát! Gondoltam is sokszor magamban: hej, Julcsa, ha én az a bika lehetnék, te meg egy tehén, de jó lenne mind a kettőnknek!
- De Matyi bácsi, ha annyira szerette, miért nem vette el feleségül?- érdeklödte
a Miklós. Látszott rajta hogy érik már benne a kíváncsiság.
- Hát, fiam, nem lehetett. Elsősorban is, nagygazda lánya volt, nem nekem szánták. Úriembert néztek ki neki, a póstásunkat. Másodszorra meg akkor én már el voltam határozva, hogy én ebben a faluban nem fogok meghalni. Dejszen hívtam én Julcsát, csalogattam, hogy gyere velem, nem bánod meg, olyan sorod lesz, mint egy kisasszonynak. Egy idő után kapott is rajta. Eldöntöttük mikor indulunk, nem szólunk senkinek semmit. Hónapokig tervezgettük, rendesen lázban voltunk a kalandvágytól mind a ketten. De a sors beleszólt. A Julcsa apja nem volt részeges ember soha. Kimondottan csak a neve napján ivott meg egy pohár bort. Az volt az egész évi itókája. Úgy történt, hogy aznap rettenetesen összezörgetett valamin a majdnem-anyósommal. Szó szót követett, s az öreg dühében-e vagy bosszújában, de mindenesetre a kocsmában kötött ki. S mivelhogy nem szokta az italt, két pohár pálinka piszkosul fejbe vágta, de annyira, hogy alig tántorgott haza. Éppen akkor lépett be a kapun, amikor mi a Julcsával kifelé indultunk. Félrehúzódtunk mi gyorsan, de éppen csak az útjából érkeztünk elállni. Még az sem lett volna baj, mert korom sötét volt, de részegen nem találta meg a kaput, hát kezdett tapogatni. S pont a Julcsát tapogatta meg. Oda is vágott neki egy jót, mert először azt hitte, hogy tolvaj lapul ott. Mi sem tudtuk hogy ki csapkod, s a Julcsa ijedtében olyan lármát keverintett, hogy a fél falu összeszaladt menten. Én azt már nem vártam meg. Mikor évek múltán hazatértem külföldről, láttam, méghozzá félpucéron. A házuk felé jártam, s a póstásunk épp akkor lépett ki a kapun. Utánam szólt hogy van levelem, spórolyam meg neki az utat. Hát már miért ne spórolnám meg, ha az én levelem! Átvettem tőle a levelet, s már indultam amikor egy vékony női hang kezdett kiabálni, hogy: Misa, Misa, a táskádat elfelejtetted! Visszanéztem, hát ott állt a kapuban egy rettentően gömbölyű nőszemély, méghozzá ingben. Olyan ingben, amit ti városiak kombinénak hívtok. De szinte az egész kaput belepte, akkora volt mindene, főleg az alsó fele. Kérdem a Misát, te Misa, ki ez? Falubeli? Szegény Misa elősorban elpirult, s aztán azt mondja: Hát a Julcsa, a feleségem. S mind az enyém... De olyan hangon mondta, mintha legalább is azt tudatta volna velem, hogy rákja van. Én azóta is áldom a Julcsa anyját, hogy pont azt a napot választotta ki razziázni az urával.
Ennyi beszéd után kezdett a torkom nagyon kiszáradni, elkelt volna egy kis locsolás neki, de szerencsére a faliórára senderedett a szemem. Ijedten vettem észre hogy tíz óra felé közeledik. A falusi illem megköveteli, hogyha nem lakodalomban vagy névnapon van az ember, kilenc óra a fejránt, mert itt mindenki a kakasokkal kel reggel. Elő is kotortam gyorsan a kalapomat, s elköszöntem az új barátomtól. Utóvégre most már ő is "paraszt", s még a tetejében új házas is. Ami legjobban esett, hogy a kapuban már nem csak kezet fogott velem, de jó erősen meg is szorította azt, mint aki jóbaráttól köszön el.

Odahaza megintcsak előszedtem a sakktáblámat, s játszadoztam, csak úgy magamban. Felvettem a csikót, s gyengéden megsímogattam, annak egy régi mesterére gondolva.
-Na, Laci-mondom csak úgy a levegőnek-úgy látszik lesz aki leüljön velem szembe, helyetted. De azért küldhettél volna egy kicsit öregebbett is...

Éppen csak egy pillantásra megszakítom az újonnan beköltözött szomszédaim történetét. Biztosan sokan fogjátok kérdezni, hogy én, mint egyszerű, tanulatlan parasztember hol tanultam meg sakkozni. Mert úri játék az, kérem. Nekünk, falusiaknak csak az ulti való, esetleg az ájnc. A nagyobb gazdák, ha uraskodni akarnak, dominóznak. Oda is vágják néha úgy azt a dominót az asztalhoz, hogy a környék minden kutyája ugatni kezd ijedtében. Legalább is igy van legtöbb faluban. Nem nálunk. De nagy története van annak, hadd mondjam el szépen, sorjában hogy s mint történt a dolog.

Még suhanc gyerek voltam akkoriban, ahogy itt faluhelyen szokás mondani, porban húztam a fenekemet. A lábaim már igen megnyúltak, meg a hangom is kezdett inkább a kakaséhoz hasonlítani mint az enyémhez, s már egy néhány szőr is kinálkozott az ábrázatomon, de akárhogy szépitenénk a dolgot, még kölök voltam. Akkoriban költözött ide a faluba az öreg tanitónk, akit mindenki úgy ismert hogy Kántor bácsi, mivelhogy az orgonának is nagy mestere volt, nem csak a számtannak. Abban az évben éppen ő volt az én tanítóm is, és nem szégyenlem bevallani, igen megszerettem az öreget. Igaz, akkoriban még nem volt olyan öreg, csak nekem tűnt annak. Dehát egy suhanc kölöknek a húszéves is vénnek tűnik. Igencsak meszaporította az Isten a családját, talán ő maga sem tudta hány gyereke volt. Akkoriban az volt a szokás, hogy a tanítók, meg a falu bölcsebb emberei a tűzoltó laktanya előtt szoktak találkozni, hogy egymást műveljék. Egy vasárnap délután arra evett a fene, hát látom hogy ketten ülnek az asztalnál, s vagy valami öten nézik őket. Nem tudtam én elképzelni sem hogy mi nézni való van rajtuk, de nem is láttam őket rendesen, merthogy annyian voltak közöttem s az ülők között. Kissé közelebb furakodtam, mondom megnézem már magamnak is a néznivalójukat. Hát akkor látom, hogy Kántor bácsi meg a segédjegyző ülnek az asztalnál, s előttük valami táblaféle, alaposan kikockázva. Egy kocka fehér, egy fekete, megint fehér, megint fekete. Gondoltam is rögtön hogy legalább befesthették volna mind egyszínre, de nem mertem én megmukkani sem. A táblán mindenféle pópika volt össze-vissza rakva, de nem volt nekem egy sem ismerős, bármerről néztem. Azt tudom hogy az egyik úgy nézett ki mintha ló akarna lenni, de a többi nem hasonlitott semmire sem.
Én csak álltam, s figyeltem hogy mit kezdenek majd vele. Olyan jó félóra mulva Kántor bácsi megfogta az egyik pópikát, s átszalatt a táblán vele. Azután megint semmi. Majd a segédjegyző elkapta a nyakát annak, amelyik úgy nézett ki mint a ló, bökött egyet rajta, s azt mondja: sakk. Na, mondom, ez is oroszul beszél, mert én ezt a szót sosem hallottam. Hát így bökdösődtek oda-vissza, egyszer egyik tett arább egy pópikát, s majd a másik, mig olyan éjfél-tájban Kántor bácsi beszólt hogy: matt, s erre mind feláltak, s elindultak haza...

Folytatás következik