Engem igen csavargatott a kiváncsiság, mert világ életemben mindent akartam tudni, s eldöntöttem hogy ezt is megtudom, ha addig élek is. Ezek után minden este odavitt az ördög a tűzoltó laktanya elé, bámészkodni. Annyira megnéztem én azt magamnak, hogy már mindegyik pópikát fejből le tudtam volna rajzolni, de még mindég nem jöttem rá a csinjára a játéknak. Mert azt már kifiguráztam, hogy ez valami játék lesz. Úgy karácsony elött valami két héttel édesapámat beidézték valami lopás miatt, amit nem követett el, de ezt bizonyítani is kellett volna. Bizonyíték ugyan akadt bőven, de nem volt aki leírja s hitelesítse. Hát én úgy gondoltam, Isten neki, elmegyek Kántor bácsihoz, mert amit ő megir, az meg van írva. Meg is tette szívesen, s mégcsak nem is fogadott el érte semmit, pedig édesanyám két szép tyúkot akart neki küldeni. Én azt becsültem benne legjobban, az a két tyúk kényelmesen megtömhette volna a tíz éhes gyerekének a hasát, s mégsem fogadta el. Törtem is a fejem erősen, hogy mivel tudnám neki meghálálni a jótettet. Egyik este feltünt, hogy az a kockás tábla már igen kopott, alig van rajta festék, s a pópikák is töredeznek amerre csak tudnak. Akkor döntöttem el, hogy csinálok neki új táblát, szebbet mint amit valaha is látott, de nem csak táblát, hanem harminckét pópikát is hozzá. Azt már megszámoltam, hogy épp annyi van, se több, se kevesebb. De még mindig nem értettem meg, hogy miért szedik le őket a tábláról, hisz nem vétettek azok semmit.
Apám éppen azelőtt szerelt fel egy új klozetajtót, a régi még ott éktelenkedett az istállóhoz támasztva. Hát, mondom, legfeljebb agyonüt apám értte, más bajom nem lehet belőle. Szépen kivágtam egy félméteres kockát, s istenesen meggyalultam. A baj a festék volt, mert pénzem nem volt ilyesmire. Akkor jutott eszembe, hogy anyám szobát festeni készült karácsonyra. Erre fel is ragyogtak a szemeim mint a gyertya a karácsonyfán, mert volt ott fehér mész festeni, de fekete festék is a csíkot elhúzni a falon. Másnap anyámat elhívták valahova libát koppasztani, én meg addig a meszet koppasztottam meg de alaposan. Olyan lett az a sakktábla, hogy akár a vásárba is vihettem volna. Na, a nehezze megvolt. Azután minden nap bújtam az erdőt, s dirib-darab faágakat szedegettem, amiből a pópikákat faragjam. Amikor legelősször hazajöttem a fával, anyám feltüzelte, azt hitte tűzrevalót hoztam. Begyulladtam én érte rendesen, de nem mertem szólni egy kukkot sem. Akkoriban még nem pofáztunk anyánkkal s apánkkal. De másnap nem vittem haza a fát, hanem a bicskámat vittem az erdőbe, s ott farigcsáltam naphosszat. Kérdezgette is anyám eleget hogy hol csavargok, de én csak azt mondtam hogy hát imitt-amott. Szenteste volt amikor az utolsó pópika elkészült. Olyan símára ki voltak mind csiszolva, hogy attól símább már nem lehetett volna. Szépen becsomagoltam egy használatlan újságpapírba, s a hónom alá csapva elmentem egyenest Kántor bácsiékhoz. Kissé rosszkor mentem, mert éppen vacsorához készülődtek, de azért behívott Kántor bácsi a konyhába. Azt hitte megint apámat kell a bajból kihúzni. Én meg sem mertem mukkani, csak letettem elébe a csomagot.
-Hát ez mi?- csodálkozott Kántor bácsi.
Én elkezdtem dadogni, mert mindég dadogós lettem akkoriban ha zavarba estem.
-Hát, Kántor bácsi, ha nem veszi zokon, egy kis karácsonyi ajándék.
Kántor bácsi kibontotta. Amikor rámnézett, mind a két szeme nedves volt.
-Ezt ki csinálta?
-Én- mondom.
-Te? Hát honnan ismered te a sakkfigurákat?
-Ne haragudjon, kántor bácsi, de már hónapok óta figyelem magukat mikor játszanak. A fortélyát ugyan nem tanultam meg, de a pópikákat igen. S mikor láttam hogy a maguk táblája milyen kopott, úgy döntöttem hogy egy új tábla, így, pópikákkal, felér azzal a levéllel, amivel maga az apámat egyenesen a börtönből mentette meg. Boldog karácsonyt, Kántor bácsi, s áldja meg az Isten, de ne csak magát, hanem azt a gyönyörű családját is. Mert ritka az olyan ember, aki két tyúkot is kiröpít tíz éhes szájból, csak azért mert tudja hogy az adakozó száj is éhes.

Hát így tanultam meg én sakkozni. Az a szenteste után minden délután egy egész órát tanított Kántor bácsi, ingyen. De nem csak engem, hanem mindenkit akinek csak kedve volt hozzá. Persze az egész falu kölke ott lógott éjjel-nappal. A vége az lett, hogy két év mulva megnyitottunk egy hivatalos sakk-klubot, három év mulva az egész környéket vertük. S mivelhogy a sakk-klub a tűzoltólaktanyában volt, egy falunak sem volt annyi fiatal tűzoltója, mint a mi falunknak. Később aztán muzsikálni is megtanított bennünket, s mai napig nincs párja a mi rezesbandánknak.

Most elmegyek, pihenek egyet. Van itt még egy néhány agyafúrta sakkrejtvény, Kántor bácsi hagyatéka. Ha nem fejtem meg, nem tudom hogy állok elé majd a másvilágon. Kinőttem rég a dadogást, s nem szeretném újra kezdeni, szégyenemben...



VII

Másnap reggel végre megismertem a szomszédom Éváját. Valahogy olyan furcsán virradt meg a nap. Nem valami dícséretre méltó volt az éjjelem sem, elég sok bolhát agyonnyomhattam álmomban, mert reggel úgy nézett ki az ágyam, mint a frissen szántott kukorica föld. Erről következtettem hogy jócskán forgattam magam, akaratlanul is.
Fel is ébredtem jó korán, s a változatosság kedvéért én fújtam a riadót a kakasomnak. A nap éppen csak sejttette magát keleten, mert arrafelé a csillagok mintha halványabbak lettek volna, s az a része az égnek amelyik véletlenül találkozik a határral ott a messzeségben, egy kissé pislákolt. Megálltam az udvar közepén, hogy hát ha már ilyen korán kizavartam magam a dunyha alól, lássam mire megy a nap a sötétséggel. Egy ideig nem nagyon düllőzött vele, de addig, addig erőlködött, hogy csak kihúzta magát belőle. Ekkor kezdődött az a furcsaság, amitől az ember háta hirtelenjében elkezd fázni, s a karja inkább a liba bőréhez hasonlít, mint a sajátjához.
Mert a nap feltápászkodott ugyan, de a hold elfelejtett lefeküdni. Egy ideig bújócskáztak, s végül is, hogy megtalálják egymást, egy hatalmas szivárvány épitett nekik utat egymáshoz. S mint az ünnepi tortán a rányomott virág, az utolsó csillag bent ragyogott a szivárvány kellős közepében. Olyan, de olyan látvány volt az, hogy egyből meghajlította mind a két térdemet, s a kezeim szinte sajátmagouktól összetevődtek imádságra. Mintha maga az Úr lett volna ebben a jelenségben, s nyösztettett volna rajtam egyet, hogy no, Mátyás, szóljál már egyet hozzám is. El is szégyeltem magam alaposan, mert az igazat megmondva, nem igen társalogtam vele mostanában. Feledékeny állat ám az ember: amikor nagyon jól megy a sora, dicsekszik vele. A jobbik fajta talán meg is ossza néha a bőségét a nálánál szegényebbel, de az adakozójának elfelejti megköszönni azt. Ej, de ha baj van, bizony egyből tudjuk kihez kell fohászkodni! Hát az én lelkemet is nyomta egy néhány ilyen teher, s úgy gondoltam, ha már ilyen szépen egybe hozott minket a hajnal, leróvok az addósságból egy cseppet. S amig a fejem lógattam nagy ájtatosan, telyes dicsősségében felragyogott a nap, ráhajolt a világra, mintha azt nagyon magához akarná ölelni, velem együtt. A szivárványnak meg a holdnak hűlt helye sem volt már, de nekem nem is hiányzott, mert úgy tele lettem én a Dicső Látogatóm szeretetével, hogy úgysem fért volna belém több szépség.
Igy megihletődve azután visszamentem a szobába. Igen fürgén raktam össze az ágyat, valahogy most nem volt olyan fontos hogy tökéletes legyen. Elvégre is, ha nem vihetem egy nap magammal, akkor kár időt tölteni rá. Lehűsítettem magam egy nagy pohár tejjel, s elindultam kifelé etetni. Idáig már nagy volt a bőgés az udvar felől, merthogy egy kissé késtem, s az állatkák talán féltek hogy elfeledtem őket. Erre a hangzavarra aztán gyorsan beleléptem a mai napba, s tettem-vettem a megszokottat. Éppen bevégeztem a reggelimet, amikor bekopogtak az ajtón. Kissé furcsa is volt, mert nálunk nem szokás kopogni, legalább is nappal nem. Az ember bemegy a kapun, s jó hangosan bekiabál, hogy hej, van itthon valaki? Ha van, úgyis előjön vagy a házból, vagy legtöbbnyire az istállónól, kertből, meg ahonnan. Ha nincs, akkor meg akár baltával is zörgethet az ember, akkor sem jő senki elő. A látogató csak abban reménykedik, hogy nem éppen az árnyékszékből zavarta ki a házigazdát. Azért még a kutya is haragudni szokott, nehogy az ember.
Szóval kopogtak. Hát ha kopogtak, mondom kinyitom az ajtót, ne álljon ott hiába aki áll. Jól is tettem, mert egy cudarul csinos nőszemély volt az ajtón kivül, bár furcsállottam én az öltözetét is nagyon. Valami rövid nadrágocska volt rajta, még bugyinak is rövid lett volna itt nálunk, mert még a leg-úriasabb parasztasszony is legalább térdig hordta az ilyesmit. A bluzza éppcsak hogy befedte amit be kellet neki fedni. Rámmosolygott, s erre nem is vettem észre rajta többé semmit, mert olyan mosolya volt, hogy attól még a cseresznyevirág is kipattant volna februárban. Ô szólalt meg először:
-Kivanok jo regelt, Bálog ur- tördöste. Én rögtön gondoltam hogy ez csakis a Miklós Évája lehet, mert rajta kívül én mindenkit ismerek a faluban. De Éva nem várta meg hogy én is toldjak hozzá akár egy szót is.- Én vagyok Éva, it a szomszédba. Uram mondota maga. És mondota hogy maga van nagyon jó ember. Én is akartam ismerni magat. Éva Feledi én vagyok, uj szomszéd. Bejöhetek ugye?
Erre én is észbe kaptam, mert idáig csak bámultam, már nem őt, hanem egyenesen megigézett a mosolya. S egyből megértettem hogy miért van az a szomszéd ház annyit befügönnyözve. Bizon az enyém is be lenne, ha egy cseppet fiatalabb lennék, s egy ilyen angyal mosolyogna rám. De nagynehezen csak előbukkant belőlem a házigazda.
-Tessék, tessék, csak jőjjön belyebb. A reggelin már ugyan túl vagyok, de kávé még maradt. Elfogad-e egy csészével?
Erre egy kissé elpirult, s még szebben kezdett mosolyogni:
-Én nagyon szeretek kávé, de nem most szabad.-s még jobban belepirulva- Tudja, Balog ur, nekem lesz kicsi baba. Nem szeret kávé a babácska. Mondta doktor úr. De nem baj, jobb szeretek babácska mint kávé. Azért mondta Miklósom hogy menjek Balog ur, mert ő mindent tud faluba. Nekem kellene orvos, és nem tudok hol van. Nem mutatna meg nekem aztat?
Hát már hogyne mutatnám meg neki! Nem elég hogy ilyen szép teremtés, de még kedves is, sőt még "babácskát" is vár! Én az egész életemben csak azt az egyet sajnáltam, hogy sohasem volt fiam. De még lányom sem, tudtommal. Valahányszor két pici kezet láttam egy apának vagy anyának a nyakára tekeredni, mindig olyan furcsa ürességet éreztem itt belülről, és nyavalyogtak a könnyek a szempillám mögött. Majdnem fájdalmat éreztem. Olyankor még a Julcsát is visszakivántam néha magamnak, még így kereken is, ha abban a kerekségben két olyan pici kar kalimpálna.
Felkaptam a kalapomat, s elindultam Évával a nagyutca felé, mert nincs olyan orvos a világon, akinek nem a nagyutcába lenne a rendelője. Hogy miért pont rendelőnek hivják, nem tudom, mert ott minden van, csak rendelés nincs. Sőt még rend sem. Mert jó is lenne ha az ember azért menne oda, hogy egézséget rendeljen magának, de leginkább csak egy csomó orvosságot kap, amitől két nap múlva a tyúkok dögledeznek az udvaron. Meg is néztek bennünket alaposan, különösen az Évát a tenyérnyi nadrágjában. Én már előre tudtam hogy délutánra mindenki azt fogja beszélni hogy na, a Matyi is bebolondult, csirkét szerzett magának, de mit bántam én! Jól esett Évával lenni. Mellette egész ifjúnak éreztem magam, csak ne szóllt volna közbe állandóan ez a göthös, reumás lábam! De jajszó nélkül elvezettem, egészen be a rendelőbe, s ott megmagyaráztam neki hogy s mint mennek a dolgok. Azután eljöttem, mert dolgom is volt, meg marhaság is két embernek ott ülni egy betegség miatt, ami nem is betegség, csak egy babácska. De mivelhogy ő a terhes, nem én, hát nekem nem volt ott keresni valóm többé.

Folytatása következik