Nagy piac volt a héten. Ahogy mondani szokták, akinek keze, lába volt, az elhozta magát. Én is elmentem. Nem mintha kellett volna valami, megteremt nekem az Isten amit kell azon a kicsiny földemen. Talán unalomból, talán kiváncsiságból, de ott talált a reggel. Később aztán kezdett gyanus lenni, hogy oda lettem én vezérelve, mert a Miklós is ott volt. Nyulat venni. Méghozzá cigánytól. Már éppen fizetni akart érte, amikor megfogtam a vállát.
--Mit csinálsz te, szerencsétlen--? ijesztettem rá.
--Hát, nyulat veszek - nézett rám ártatlanul.
--Ezt--?
--Ezt--.
--Na--, mondom, --hacsak nem akarsz ma nyúlpaprikást ebédre, ezt dugd vissza a ketrecébe de gyorsan.
--Azt meg miért--? hitetlenkedett Miklós.
--Azt azért, mert ez csak csinálni tudna kisnyulat, ha még tudna akkorát ugrani. De már nem tud. Először is öregebb mint te, másodszor meg éppúgy van felszerelkezve mint te. Azért.
Hirtelen nem akarta megérteni ami tény és való, s csak egy két éves kölök nem tudná észrevenni a külömbséget. Azután egy csöppet elpirult, majd szó nélkül visszaadta a nyulat a cigánynak.
Elmentünk nyulat keresni. Megnéztünk jónéhányat, de egyik sem volt megfelelő kismamának.
--Te Miklós--, mondok neki - ne is keress te nyulat. Én már úgyis túl öreg vagyok annyi nyúllal kinlódni, adok én az enyémből. Egy szép, fehér egyéveset. Ha ügyeskedik, jövő nyárára akár királyi vadászatra is elviheted őket, annyi nyulad lesz.
E szavakra alaposan beköszönt a jókedv Miklósnak, mert olyan szélesre szaladt a szája, hogy azt hittem a fülében áll meg. Örömében egyenesen a kocsmába vitt, hogy bár egy sört locsoljak rá a jószándékomra, ha már ingyen adom neki a nyulat. El is fogadtam szívesen, mert a reggeli sonka igen megszomjazott a napsütésben, meg azután nem voltam én a sörgyáraknak rontója soha. Nekik is meg kell élni valamiből. S a kocsmárossal is igen szerettem elmókázni, habár ő nem ugrott be olyan istenesen mint a boltosgyerek soha. De néha csak sikerült.
Útközben eszembe jutott egy régi történet, s igencsak elkezdtem vihogni, amire szó nélkül Miklós is hahotába kezdett, annélkül, hogy tudná miért nevetek. Alig tudta kinyögni, hogy na, maga meg mit nevet megint olyan szivből?
--A nyuladat--, mondok neki - mert majdnem behomokoztad.
Erre rámnézett, mintha legalább is bolond lennék, de bizonyosan észrevette a huncutságot, amely idáig egészen megért a szemeimben, mert jó mókát szagolván, nyösztetni kezdett, hogy na, ki vele. Hát én éppen azért is kezdtem úgy nevetni az előbb, mert kikivánkozott belőlem az a huncutság, így hát nem igen kérettem magam.
--Ez akkor történt, amikor még New Yorkban voltam. Az ember azt hinné, hogy ami a nő-férfi ügyeket illeti, minden kölök megtanulja az állatoktól, legalább is faluhelyen. Városban más, ott tanítgatni kell a suhancot, de én már nyolc éves koromban tudtam, hogy mire való a lányoknak az, amijük van. De hogy ne térjek ki nagyon az útról, ott hagytam abba, hogy ez még Amerikában történt.
--A Barbara, az a nő akiről meséltem, a harmadik emeleten lakott. A konyhaablak egy nagy betonudvarra nyílott, ahova esténként autókat szoktak raktározni. Büdös dolog az az autó, nekem sosem kellett. S még azt mondják, hogy a lószar büdös! Szagoly meg jól egy füstölgő autót, egész biztosan a lónak a hátsó felét választod járműnek.
Egy este úgy szürkület tájban értünk haza. Már leszállt a nap, de még eléggé lehetett látni, habár kicsit homályos volt, ami messzebb volt. Barbara kezdte a vacsorát csinálni, én meg odaálltam az ablak elé egy pipára. Szívtam én már akkor is, egye meg a fene. Lent még csak két-három autó lézengett, nyár lévén később tértek haza az emberek. Az egyikben két alak ült, de én oda sem figyeltem volna talán, ha az egyik el nem kezd ficánkolni. Hol lehajolt, hol felült, majd megint lehajolt, megint felült. Odahívtam a Barbarát, hogy ismeri-e ezeket, úgy nézem valami baja van annak a kocsinak, mert az egyik ürge igencsak macarász a fékek körül. Hát erre Barbara annyira elkezdett nevetni, hogy még a lábait is keresztbe tette, nehogy a padlóra pisiljen.
--Na, ha ennek a felesége ezt látná--! mondja nekem. - S ez az ideális házasság? Na, várjon csak, majd befogom én a száját, nekem nem dicsekszik többé a főkönyvelő férjével.
Én csak néztem, hogy megbolondult ez, vagy mi lett vele. Mi köze az autójavitásnak a házassághoz? Bizonyosan rettentő nagy marhának néztem ki, mert Barbara rámnézett, és még jobban kezdett nevetni, amikor észrevette, hogy én nem értem a viccet a dologban.
--Te Mátyás--, mondja - te még ilyet sosem láttál?
--Milyet? - kérdem én.
--Hát ilyet. Homokosokat.
Én mégjobban megnéztem, hogy hát hol homokosak ezek, amikor végre rádöbbentem, hogy mit csinálnak. El is tessékeltem Barbarát az ablaktól hamarosan, de még az ablakot is becsuktam. Olyan vörös lett a pofám, mint a főzött ráké, mert pirultam Barbara helyett is. Hát ez jutott eszembe, amikor a bakknyulat akartad megvenni.
--Na, Matyi bátyám, megéri a pénzit - veregette a hátamat Miklós, de addigra már csuklott is a nevetéstől. Resteltem lenézni a nadrágja elejére, hogy az ugyan vizes-e?

Nagyot csalódtam a kocsmában, mert nem a kocsmárosunk volt ott, hanem az inassa, a Benyóc. Mondjuk olyan pap még nem született aki annak keresztelte volna. Állítólag nyolc libájuk volt gyerekkorában, s azokat minden este neki kellett hazaterelni. Elejében nem tudta hogy kell. Akkor elleste az egyik szomszédtól, hogy a tehene milyen szépen szót fogad amikor rászól hogy: na, Bözske, be. S a Bözske szépen bement. Mivel az ő libáinak nem voltak ilyen uras nevei, hát ő úgy terelte őket hogy: na, be nyolc. Érdekes, egy idő után be is mentek szépen sorba, mintha értenének embernyelven. Azóta rajta ragadt a Benyóc név.
Mindenesetre a Benyóc volt ott. Sikamlós ésszel áldotta meg őt is az Isten, s tudta is alkalmazni, ha hasznára vállt.
A sör mellett böllönködtünk egy kicsit, már ahogy a férfinépnél az szokás ilyenkor. Nem lehetne éppen pletykának nevezni, az szoknyának való divat, de valami olyasmi volt ez is, csak mi azt beszélgetésnek hívjuk. Éppen egy jó zsiros beszélgetés felében álltunk, amikor bejött Hencik Ôrzse néni.
Itt most közbeszúrok gyorsan valamit, csakhogy az olvasó megértse hogy mi miért történt. Ugyanis mindenki tudja hogy az orvosok fehér köppenyt viselnek. Az a baj, hogy nálunk a pincérek is fehér köppenyt viselnek, olyat, mint az orvosé. Visszamaradt ez a szokás még a régi, szép időkből, amikor a fehér köppeny a vendéglő tisztaságát jelképezte, de ma már inkább azért viselik, hogy ne kelljen tiszta ruhát ölteni a szolgálatba lépés előtt. A hajnali ganézás nyomait eltakarja a fehér köppeny, ha fehér. Ha már nem olyan nagyon fehér, azt sem veszik észre, merthogy eléggé spórolnak a nyitott ablakkal is, meg esténként a villannyal is.
Szóval bejött Hencik Örzse néni, sörért. Híres asszony volt ő a faluban, ugyanis ő volt a halott-öltöztető. Emlékszem, amikor az egyik szomszédom haldoklott, elhívták, hogy haldoklás közben imádkozza neki az útmutatót. Azért külön pénz járt. Elmúlt az ebédidő, közelgett a vacsora, a szomszédot már háromszor beimádkozták a menyországba, de még mindég nem akart menni. Örzse néni nagyon megéhezett a várakozásban is, meg az imádságtól is. Végül is nem birta tovább, s azt mondja a haldoklónak:
--Te Miska, mond már a feleségednek, hogy hozzon be valamit enni. Nem merlek itthagyni, mert mire én hazadöcögök, meg visszadöcögök, te annyira megmeredsz, hogy nem birlak majd felöltöztetni.
Hát ilyen erős természetű volt Ôrzse néni. Újjabban már elég sokat betegeskedett, s minden első pénteken ment hozzá a plébános úr gyóntatni meg áldoztatni, mert nagy megterhelés volt a szívének a templomig elmenni. Mondjuk a kocsma kétszer olyan messze van, de talán az nem olyan megerőltető. Elég az hozzá, hogy amint a fehérköppenyes Benyócot meglátta, felcsillantak a szemei:
--Mondja, fiatalember, doktor maga?
Na, a Benyócnak sem kellett több. Akkorát csúszott az a sikamlós esze, hogy majd kicsúszott a szemein. Éppen azokon belül állt meg, csak a csillogása világitott onnan kifelé.
--Az vagyok, néni. Mibe segíthetek?
--Jaj, doktor úr, nem is tudom hol kezdjem! Szédülök, nincs étvágyam, (!? legalább kilncven kilós volt az öregasszony, s volt vagy egyméterhúsz magas) hol megy a hasam, hol egyheljben áll napokig, de a legnagyobb bajom a szívem. Hol dobog, hol nem.
--Na, majd én segítek magán - ajánlkozott a "doktor" egyből. - Vetkőzzön csak le, Örzse néni. No, no, ennyi elég, a bugyiját nem muszáj.
S erre elkezdte vizsgálni a nénit. Először a hátát kopogtatta jól meg, majd végigtapogatta a karjait, lábait, végül még a mellére is odaszorította a fülét.
--Aha--, mondja a "doktor"-- tudom már mi a baj. Most én is hallottam, tényleg hol dobog, hol nem. Az a baj, hogy nincs elég kovász magába, amitől az erei felduzzadjonak. Olyankor annyira összeesnek, hogy nem tud a vér átmenni rajtuk, s ha nincs vér, a szív sem dobog.
Megijedt erre Örzsenéni nagyon, mert hát hivatalos helyen lett a szívbaja megállapítva. Nem volt ő orvosnál soha, csak éppen ami betegség megtetszett neki, azt magára vállalta.
--Jaj, doktor úr, meghalok, ugye? Adjon már valami orvosságot, bár addig éljek amig betanítok valakit halottat öltöztetni, különben engem pucéron temetnek majd el.
--Nem kell magának orvosság, édesanyám--, mondja a Benyóc - Majd én megmondom hogy mit csináljon. A sörnek ugyebár több mint fele kovász. Ha maga megiszik naponta három üveg sört, annyi kovász lesz az ereiben, hogy össze sem lehet őket préselni. Három üveggel, se többet, se kevesebbet, érti?
Hogyne értette volna! Olyan borravalót hagyott ott a Benyócnak, hogy akár még nyolc libát vehetett volna rajta. Be is tartotta Ôrzse néni a gyógykúrát, minden reggel ott várta a kocsmárost pontossan tíz perccel a nyitás előtt.
Hogy ilyen szépen elzavartuk a reggelt, elindultunk haza. Otthon kiválasztottam a legszebb nyulamat a Miklósnak. Kissé sajnáltam, mert úgy nézett rám, mintha egyenesen a vágóhídra küldtem volna, de amikor a Miklós gyengéden az ölébe vette, belenyugodott a sorsába, sőt, még végig is szagolgatta a Miklóst, hogy no, nézzük ez milyen fajta. S meg volt elégedve a szagával.
Ebéd után lefeküdtem egy kicsit. Nem igen volt az nekem szokásom, de valahogy gyengének éreztem magam. Örzsenéni eszembe jutatta, hogy nemsokára talán engem is öltöztetni kell majd. Ha megtalálnak idejében, mielőtt megmeredek.
Talán most, életemben először, fájt hogy egyedül vagyok. Nem a meghalás végett, hisz nem félek én meghalni. Tudom hova megyek. De olyan érzés fogott el, mint amikor az ember nagyon messzi útra indul, s nincs senki aki kikisérje. Állok a porondon, köröttem családok búcsúzkodnak egymástól, egy-egy fiatal lányka a kedvesét kíséri ki, s úgy össze vannak ott ölelkezve, mint az éjszaka sötétsége a csillaggal. Feleségek, édesanyák könnyes zsebkendőkkel integetnek a távozók után. Nekem nincs aki integessen. Ez az ami fáj, nem a menés. Nem bánnám én ha el kell menni, sőt, néha már mehetnékem is van, csak lenne bár aki egy istenhozzádot mondana, mielőtt becsukom magam mögött a kaput. S nem is olyan borzalmas az a meghalás, ha közben van aki fogja az ember kezét. De az én szemfödőm nem fog bepenészedni a föld alatt a könnyek edvességétől...

Folytatás következik.