Végre csapódott a kapu, visszajött a Miklós. Bennem idáig már a két pohár bor rendet csinált, így nem vett észre semmit sem.
 - Na, maguk mivel szórakoztak amig odavoltam? - viccelődött.
 - Udvaroltam az asszonyodnak - mondtam én, s mivel Éva a régi Éva-arccal rámnézett, egy nagyot kacsintottam feléje. S ő vissza, mintha egy jó viccet ápolnánk mi ketten.
 - Csak meséltem Matyi bácsi a libát meg a disznót--, hazudta Éva.
 - Milyen libát meg disznót? - kérdezte Miklós.
 - Jaj, hát neked se nem elmondtam, pedig nagyon nevetséges az! Egyszer a Mária néni mondta nekem, hogy ma liba van ebédre, de nekem meg kell főzni. Az nem volt baj, mert én tudok főzni nagyon, csak azt nem mondta a Mária néni, hogy élve kell liba főzni. Tudtam én aztat, hogy azt először meg kell gyilkolni, de hogy én csináljam? Nem, azt nem. De az ebéd meg volt parancsolva. Akkor én hallottam, hogy az udvaron sok, sok disznó sír, mind éhesek. Na, mondom én nekem, majd én őket megetetem. Megfogtam szépen liba, becsuktam a szememet, és bedugtam liba nyakát a disznónak. Egy perc mulva fuccs! nincs több liba feje. A disznó megharapta. Olyan finom ebéd volt, hogy még Mária néni se nem panaszkodott, csak a fejit kereste libának. De én azt mondtam, hogy beleeste kútba, amikor mostam libát. Hát ezen nevettünk, mikor te jöttél.
Hát ezen nevettünk is, mert nem sok asszonynak adná ki az esze disznóval haraptatni le a liba fejét. Mégiscsak jutott Évinek valamicske a fejébe.

Igy hát végre leültünk az első partink mellé. Egy kissé óvatossan, mert egy jó hadnagy is előbb terepszemlét tart, mielőtt haditervet csinál. Jól játszott a Miklós, s ezt nagy örömmel vettem észre, mert ahogy mondtam is, sakkpartner még akadt, de olyan nem, akit érdemes lett volna megverni. Tulajdonképpen annyira jól játszott, hogy majdnem elvesztettem, de csak kiszenvedtem bár egy döntetlent.
 - Te hol tanultál meg így játszani, te gyerek? - evett a fene.
 - Én vonaton.
 - Vonaton?
 - Igen.
 - Azt meg hogyan?
 - Úgyse hiszi el, ha elmondom - szabadkozott Miklós. Nekem a szaglószerkezetemmel sosem volt bajom, s most is megérezte a frissen sült kolbász szagát, azaz a jó zamatos mondókát, amit nyilván úgy kell majd kicsikarni a kölkéből. De amikor ránéztem, s ott csillogott a huncutság a szemeiben, megértettem, hogy most engem akar a kerülő útra vinni, mint én őt az előbb. Tanul a gyerek, hála Istennek.
 - Hát jól van, akkor ne mond el - ijesztettem rá, s egy jó nagyot nyújtózkodtam, még ásítottam is mellé, hogyhát ideje lesz lefeküdni. Kár, hogy idővel ezt a mókát is kitanulja. De akkor még megijedt, hogy esetleg nem könyörgöm ki belőle, s gyorsan nekifogott a mesének.
 - Ez még akkor volt, amikor diák voltam. Másodikos gimnazista. Azon a nyáron Görögországba mentünk valami tanulmányos útra, legalább is az lett mondva. Mi akkor mindent akartunk, csak tanulni nem. Nyár volt, fiatalok voltunk, s utaztunk a tengerre, ez a három volt csak a fontos. Én szegény családból jöttem, apámék nem tudták volna ezt az utat fizetni, úgyhogy egész télen számtannal tömtem egy néhány ökörnek a fejét, s abból szedegettem össze az útipénzt. De éppen csak az útra tellet, költeni nem volt egy garasom sem. Az meg nagyon kellett volna, mert mit kezd egy legényke a görög tengerparton pénz nélkül? Híre ment, hogy azon a vonaton utazik két sakkbajnok, az orosz, meg a román. S mivelhogy ésszel azért megajándékoztak apámék, ha pénzzel nem is, hát úgy gondoltam, bár használjam azt, ha már van. Én akkor még annyit sem konyítottam a sakkhoz, hogy megkülömböztessem a csikót a bástyától. Az azért nem akadályozott meg abban, hogy fogadást tegyek egy néhány pénzes iskolatársammal, hogy én legalább az egyiket a két bajnok közül megverem. Akkor még el sem tudtam képzelni miként fogom ezt végbevinni, de az volt a fontos, hogy nagy pénzbe fogadtam. Arra gondolni sem mertem, hogy esetleg nekem kell a fogadást kifizetni, ha netalán elveszteném.
Egy ideig főztem a fejemet rajta, amig végül is született egy ötletem. Elmentem először a román bajnokhoz. Előbb nem akartak beengedni, de végül is meggyőztem a kezes-lábassát, hogy fontos üzenetet hoztam neki az orosz bajnoktól. Hát beengedtek. Akkor az volt a baj, hogy én sosem tudtam románul, ő meg még káromkodni sem tudott magyarul. Nagynehezen találtunk egy tolmácsot.
 - Na, mit akarsz - kérdezte mogorván a tolmácson keresztül. Érdekes, a tolmács még a mogorva hangot is le tudta fordítani.
 - Én szimultánt szeretnék játszani magával, meg az orosz bajnokkal. Mert nagy nevem van ám nekem Magyarországon, és mindenki arra fogadott, hogy én mind a kettőjüket elporolom, de kegyetlenül.
Na, ha maga még látott mérges embert!
 - Hát tudod te hogy kivel beszélsz? A világon a leghíresebb sakkbajnokkal! Takarodj!
 - Jól van, - mondom neki, - de az orosz bajnok nagyon meg lesz sértődve. Vele már az időpontban is megeggyeztünk, mert ő úgy van vele, hogy ha már rágalmazzák Magyarországon, akkor kutyakötellessége a hazáját is, meg a bajnokságát is megvédeni. Magától nem fél, azt mondta, hogy még tökrészegen is susztermattot ad, ha kell.
Erre vagy kettőt pislantott a roma, majd intett, hogy menjek vissza. Visszamentem.
 - Nekem? Hát bolond az az ember? Én már akkor is sakkoztam, mikor ő még bilibe tojt! Na, és mikor lenne az a nagy bajnokság?
 - Ma este, kilenckor. Az étteremben.
 - És az orosz beleegyezett?
 - Bele.
 - Hát nem bánom. Legalább tanultok valamit, te is, meg az a lókötő is. De egyben biztos lehetsz: újságírók is lesznek ott, és sürgönyileg fogják a vesztességedet tudatni az egész magyarsággal! Azután mehetsz haza, ha még lesz pofád hazamenni!
Lesz, lesz, mondom csak úgy magamnak, s azután elmentem az oroszhoz. Ott egy kicsit nehezebb dolgom volt bejutni, de csak bejutottam. Körülbelül ugyanígy zajlott le az a tárgyalás is, kivéve azt, hogy az orosz a román bajnokot bugris parasztank becézte. Gondoltam én, csak a pénz a zsebembe legyen, utána dudálhattok egymás fenekébe.
Elérkezett a kilenc óra. Persze odáig híre jutott az egész vonaton a nagy bajnokságnak, alig tudtam bemenni az étkező fülkébe, annyian voltak ott. Úgy látszik az orosz meg a román tényleg bűzlöttek egymásnak, mert az orosz a fülke egyik végén ült, a román meg a másikon. Ennek én igen megörültem, mert ahhoz, hogy a tervem bevágjon, minél messzebb voltak egymástól, annál jobb. Én adtam a nagyot. Odaálltam először az orosz táblája elé, s néztem egy ideig, mintha gyönyörködtem volna benne. Azután ugyanúgy a román táblája előtt. Megismételtem én ezt egy néhányszor, mert nem jól indult a játék. Ugyanis mind a kettőjük előtt úgy volt a tábla felrakva, hogy a fehérjével felém. Nekem kellett volna kezdeni, az meg nem volt tervbe véve. Úgy döntöttem, hogy addig járkálok oda-vissza, amig valamelyik dühbe nem jön. A román vesztette el a türelmét először.
 - Na, mi van? Azzal nem nyersz, ha csak bámulod!
 - Nincs semmi baj, csak éppen az orosznál is az enyém a fehér, s én babonás vagyok. Ha mind a kettőt én kezdem, szenttül biztos, hogy veszteni fogok.
Jót röhögött erre a román.
 - Babonázhatsz, te taknyos! Te tényleg azt hiszed, hogy győzni fogsz? Hát tudod mit? Segítek a szerencséden. - erre forditott egyet a táblán, s nagy hűhóval lépett egyet. Én csak erre vártam. Álltam még ott vagy két percig, mintha gondolkodnák a lépésemen, majd átmentem az orosz asztalához, ott ahol még mindég a fehér volt az enyém. Megfogtam ugyanazt a pópikát, amivel a román lépett, s ugyanazt léptem, amit a román lépett. Az orosz rámnézett egy pillanatra. Akkor még nem tudtam, de most már tudom, hogy marha jó nyitás volt. Csak fél percet gondolkozott mielőtt lépett. Én megismételtem a két perces nézést az orosszal is, majd visszamentem a román komámhoz, s azt léptem neki, amit az orosz nekem. Az is nézett egyet rajtam, de nem szólt semmit. Igy ment ez reggel négy óráig. Oda-vissza, oda- vissza, már alig álltam a lábaimon. Ha lehetséges, még jobban megtelt a fülke, s a nézőközönség is kezdett fogadásokat rakni rám. Annyi pénz volt ott egyrakáson, hogy szinte rosszul lettem, ahányszor ránéztem. Megvirradt, amikor végre mattot adtam a románnak. Olyan hosszú pofát azóta sem láttam. Az orosz szó nélkül felkelt, s megveregette a vállamat: - Gratulálok, fiam, jól játszottál. Sokra viheted. Majdnem olyan jól játszol, mint a román bajnok. - Nem tudom mit szólt volna, ha megmondom neki hogy tulajdonképpen a román bajnokkal sakkozott.
Az én pofámat az ammen tartotta, hogy nem akkor hasadt széjjel a nevetéstől, hanem később, amikor már az én fülkémben számolgattam a pénzemet. Egy vagyont nyertem. Hát így tanultam én meg sakkozni, Matyi bátyám.
Én már ekkorra nem voltam észnél a nevetéstől, sőt, már nem is mertem nevetni, mert minden bordám ketté törött ezidáig a rázkódástól. Mindig azt hittem, hogy engem áldott meg az Isten a legsikamlósabb ésszel, mert ha jól emlékszek, csak egy-két ember lézengett előttem a sorban, amikor éppen a csavarokat osztogatták. Úgy látszik, az egyik a Miklós volt.
Éjféltájban lehetett az idő, mert már a kutyák is abbahagyták az udvarlást. Csend volt mindenhol. Kikísértem őket a kapuig, s egész nagy melegséggel kívántunk egymásnak jóéjszakát. Évike még meg is csókolt, s Miklós nézte, mint aki érti.
Még kint maradtam egy ideig az udvaron, holdat nézni. Emlékszem, éppen telihold volt, s egy fura arc volt abba belepingálva. Úgy nézett rám, mint aki gúnyolódik. Hiába ugrándoztak a csillagok körülötte, hogyhát vegyem őket is észre, na, én csak a holdat néztem. S minél tovább néztem, annál jobban gúnyolódott. Akkor még nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy egy néhány rövid hónap alatt az egész életem, világom, így ahogy ismerem, megszünik létezni, s az a hetvenvalahány év, amit idáig lekinlódtam magamról, belefullad az élet semmiségébe...

Folytatás következik...