Igy kezdtünk el megismerkedni egymással. Minél többet együtt voltunk, annál közelebb éreztem magam hozzájuk, mig végül is már úgy tekintettem őket, mintha legalább is a gyerekem lenne mind a kettő. Miklós is tudta magát kedveltetni nagyon, igaz, nem a mosolyával, mert neki nem volt akkora, mint Évikéjé, de olyan szeretettel tudta megveregetni a vállamat, mintha legalább is ott dobogott volna a szívem, s ő azt símogatta volna.
Évike kezdett nőni. Aki nem ismerte az állapotát, talán még rámondta volna, hogy bizonyosan sokat eszik, de én tudtam mi az a kis halmocska a köténnye alatt. S ahogy a kötény alatt növekedett, úgy nőtt az a két szép piros folt is az arcán. Tündökölt a boldogságtól.
Pár héttel a nyúlvásár után beállitott, az én fehér nyulammal a hóna alatt.
 - Matyi bácsi - azt mondja - nem jó nyúl nekünk adott.
 - Miért, Évike? Mi baja van annak a nyúlnak? - kezdtem én megijedni.
 - Hát, az a baj, hogy már három hét van nekem nyúl, de csak nagy. Nincs nyúlbabácska , egyet sem a hasában. Nem nyől neki. 

 - Hát honnan lenne, neki, Évike - folytogattam magamban a nevetést - hiszen nincsen neki egy Miklós, mint neked!
Erre jócskán rámnézett, majd elnevette magát amikor beindultak a kerekek nála is.
 - Hát magának van nyuszi-Miklós, én hittem azt hogy már csinálta babácskák.
 - Évike, a nyul csak akkor csinál babácskát, ha betesszük a kan mellé. Előbb meg kell űzetni, csak aztán lesz kisnyúl.
 - Megűzetni? Minek? Ez a nyúl akar mama lenni, nem kell ezt űzni, maga is megáll neki nyúlnak - okoskodott Éva.
Erre én szép finoman megmagyaráztam neki, hogy a nyúl űzetés ugyanaz nyúl-nyelven, mint a babácska-gyártás ember-nyelven. Egy kissé elpirult, majd a kezembe nyomta a nyulat:
 - Na, akkor itt a nyúl, Matyi bácsi. De űzze ám meg nagyon!
Erre azután bennem az a kis csiklandozás cudarul kezdett ficánkolni, s olyan nevetést vakart ki belőlem, hogy rendesen féltettem a nadrágomat. Le is pillantottam egy néhányszor, nehogy még szégyenben maradjak Éva előtt. A biztonság kedvéért azért elindultam a nyúlketrec felé, mondok, ha éppen nedves lesz egy kicsit a nadrágom, ráfoghatom a nyulakra. Még hogy én űzzem meg! Azon nevettem legjobban, hogy gondolatban láttam magam nyulat "űzni",  s erre mégjobban elfogott a nevetés. Na, mondok, sok minden hiányzik még ebből a világból, de egy féltucat hegyesfülű kismatyi éppen nem! Igy hát betettem egy igen fürke bakk mellé, s az kezdte is rögtön szagólgatni. Én ott hagytam őket, mert talán a nyúl sem szereti a közönséget olyankor.
Azon a nyáron nagy kirándulást szervezett a templom, méghozzá autóbusszal. Sok vallásos ereklje volt a megnézés-tervben, és akadt útra-kívánkozó ember is bőven. Főleg öregasszonyok. Áldja meg az Isten őket mind sorban, én nem tudom honnan erednek, de nekem úgy tűnik, hogy ott fent, ahol az emberfajtát gyártják, minden második öregasszonynak sikerül. Kerül-fordul az ember, s már megint kettővel megszaporodott a falu. Nem is fogyunk ki belőlük mig a világ világ. Elég az hozzá, most hogy unalomból-e, vagy tényleg látni is akartam valamit, de én is bejelentettem magam a parokján. Aznap este elújságoltam Miklóséknak a nagy vállalkozásomat, s hát Évikének is megviszketett a viszketőkéje, ő is menni akart. Előbb egy kicsit hadakoztak Miklóssal, leginkább Éva állapota miatt, de én szavamat adtam, hogy vigyázni fogok rá az úton, így hát Miklós is beleegyezett. Nem is volt más mit tegyen, mivelhogy ketten voltunk az én táblámon, ő meg csak úgy egymagában az övén. Azzal érveltünk legjobban, ami mondjuk igaz is, hogy ha egyszer meglesz a baba, nemigen utazgat Éva egy ideig. Szerencsére ezt Miklós is belátta, nem kellett eréljesebben megmagyarázni neki.
Hétfőn azután felszállottunk a buszra. Kár mondani, hogy tömve volt, s még csak nem is öregasszonyokkal. Mivelhogy szép fiatalember volt a plébánosunk, elég sok fiatal csirke kellette neki magát, a kakasokat maguk mögött tudva. Erről a plébánsosról terjengett egy jó mese, ami vagy igaz volt, vagy nem, de mindenesetre az egész falu tudta, és röhögött rajta. A parokja mellett valami nagygazda lakott, (hol is lakhatott volna! Úgy látszik, a pénz közelebb viszi az embert még az Istenhez is.) és annak a gazdának sok tehene volt, többek között egy Marcsa nevezetű fejőstehene. Az a Marcsa arról volt nevezetes, hogy kimondottan csak a járdára tojt. Egy szép tavaszi reggelen a plébános úr éppen a friss levegőt szagolgatta a kapu előtt, amikor arra vezették a Marcsát. Most hogy a Marcsa volt-e túl okos, vagy a plébános úr nem eléggé, nem tudom, de elég az hozzá, hogy a Marcsa egy jó nagy lepényt pottyantott a plébános cipőjére, az meg ijedtében, vagy mérgében, alaposan rácsapott a Marcsa farára. A Marcsának nemigen tetszett ez a személyeskedés, mert csapott egyett a farkával a plébános irányába. Az még nem lett volna baj, hanem a Marcsa farka beleakadt a plébános cipzárjába, éppen úgy a nadrágja eleje táján. Hát az úr kezdte volna azt kibogozni, de a Marcsa egyet gondolt, elkezdett futni, s húzta a cipzár fogókáját is magával. S mivel hogy az a fogóka a nadrághoz volt erősítve, a nadrág meg a plébános úrhoz, így hát az is futott utána. Hát nagyon nevetséges lehetett a dolog, mert a rossz nyelvek szerint a harangozó utána kiabált, hogy "tisztelendő uram, ne ezt a tehenet zavarja, ez már folyatott máma!" Dehát hogy mi igaz ebből, és mit toldtak hozzá az unatkozó asszonyszájak, nem tudom. Azt azért magam is láttam, amikor a kántorunk vöröshajú lánya tiszta fogadásból szájoncsókolta, méghozzá a nevenapján. Mégcsak nem is igen ellenkezett érte. Tehát lehet, hogy volt ott valami a Marcsa-dologban is.
Az egész útból a szagogra emlékszek legjobban. A világon olyan szag nem létezik, ami ott nem volt. Most tessék elképzelni ezt a keveréket: szalámi, kolbász, hagyma, állott test-szag, még állottab, inkább a haléhoz hasonló vénasszony-szag, kölni szag, na meg az ebből eredő puttyogtatásokról ne is beszéljünk. Érdekes, ahogy minden bemenő ételnek más szaga van, ugyanúgy a kijövendő szagnak is más az aromája. Néha felismeri róla az ember, hogy a gazdája mit evett, néha nem. Mindenesetre, én majd megfulladtam e szag-Babilontól. Szerencsére ablak mellett ültem, amit gyorsan-frissen jó nagyra nyitottam. Vesztemre ugyan, mert néhány halszagú rámugrott egyből, hogyhát fülgyulladást kapnak a huzattól, a fiatalabbja meg az én pártomra állott, s ebből olyan veszekedés keletkezett, hogy még a plébános úr is megijedt tőle. Közbe is lépett gyorsan, hogy hát ideje imádkozni, mivelhogy ránkférne a magasságbéli segitsége e hosszú útra. Mireföl elmondtunk egynéhány rózsafűzért, s attól egy néhány sebesen pörgő nyelv túl fáradt lett minden további vitához. Mondjuk a plébános könnyen beszélt: ő elől ült a vezető mellett, méghozzá nyitott ablaknál, és egy vezetőben van annyi illem, hogy pap mellett nem eregeti a galambokat.
Olyan három óra múltán megállt a busz, pihenni. Ez finoman mondva annyit jelentett, hogy intézze mindenki el a dolgát. A plébános úr odaállt a nyája elé, s ájtatossan kinyújtotta a karját előbb jobbra, hogy hölgyek arra, utána meg balra, hogy hát az urak meg amarra. Két szép tábla kukorica díszelgett mind a két oldalon, s csak az nem értett belőle, aki nem akart. Faluhelyen mi már ezt régen megszoktuk, de Évike olyan ártatlanul nézett rám, hogy megsajnáltam. Gyorsan bele is nyomtam valamelyik öregasszony kezébe, hogyhát mutassa meg neki ő, mit kell csinálni. Én hiába akartam volna, nem is illene, meg ők úgyis másképp csinálják, mint mi, férfiak. Már amelyik. Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, volt a szomszédban egy kislány. Én olyan hat éveske lehettem, a kislány meg négy. Kint játszottunk a kertben, apámék veteményeztek. Faluhelyen nem csinál nagy gondot az ember belőle, ha rájön a szükség. Mi szépen odafordultunk egy fához, s alaposan meglocsoltuk. A kislány nagyon érdeklődve nézte, szerintem odáig nem látott még sem pucér fiút, sem a vízvezetékjét annak. Mindenesetre ő is úgy akart pisilni, mint mi. Próbálgatta a szerencsétlen, de akárhogy csinálta, mindig a lábaszárán folyt le neki. Jó néhányszor rajta kaptuk gyakorolni a dolgot, de azt hiszem az anyja vagy rájött, és helyreigazitotta, vagy megunta a vizes bugyikat mosni, mert hamarosan felhagyott a falocsolással. Szóval nem akartam Évával is ezt a hibát elkövetni.
Letelt a pihenő, s indult volna tovább a busz, de nincs az Éva. Kiabálunk, nem jelentkezik senki. Én, nem tudva mit csinál, nem akartam utána menni, nehogy még majd rosszkor kapjak rajta, visszaküldtem az öregasszonyt. Jött is vissza perceken belül. Éva ott gugul, azt mondja, de nincs papir. S méghozzá jó hangosan mondja. Meg is viszketett a tenyerem a szájára tapadni, de arra már késő volt, mert mindenki nevetett, hogy ez még azt sem tudja mire való a kukoricalevél. Nálam szerencsére volt olyan papírszalvéta-féle, hirtelen az asszony markába dugtam, hogy menjen, no, segitsen rajta. Később, amikor végre elindultunk, vigyázva elmagyaráztam Évának, hogyhát mit hogy kell tenni ilyen úton, meg faluhelyen általában. Mert hiába modernizálunk, még mindig több a faajtós retyeráj, mint a modern fürdőszoba, és legtöbb feleség elátkozza minden mosás-napon még azt is, aki az újságpapírt kitalálta.
Minden további akadálj nélkül érkeztünk meg az első hosszabb megállóhelyre. Hát mivelhogy "vallásos" autóbusszal érkeztünk, természetesen a templom előtt volt a végállomás. Az ottani plébános már előre rendelkezett emberbarátokról, akik befogadtak egy-két vándorlót éjszakára. Engem is a szárnya alá csatolt valami öregember, elég barátságosnak nézett ki. Én csak azt akartam megvárni, hogy Évával mi lesz, de neki is akadt gazdája, egy csinos fiatalasszony, méghozzá jó babás. No, gondoltam magamban, Éva sem fog unatkozni az éjjel.
Igy hát én szépen hazamentem a vendéglátómmal. A felesége terített asztallal várt, mintha legalábbis rokonok lettünk volna. Azt mondja, náluk ez így szokás. Hát tartsa meg az Isten a szokásukat, mert én ugyan nem birtam enni azon a buszon! Hiába hoztam én magammal finom sonkát, meg jó, puha kenyeret is hozzá, ha annak minden szaga lett, csak sonka nem! Igen jól esett a vacsora, meg a szívesség is, amivel adták.
Vacsora után, szokás szerint, kinyitódott egy üveg bor, s két pihent nyelv is mellé. Beszélgettünk. Én elmondtam ki, s mi vagyok, az ember is közbe-közbe szólt, de még a felesége is megeredt egy kicsit.
Mai napig nem tudom megállapítani, hogy ez a megeredés kihatással volt-e a későbbi történtekre? Úgy érzem, hogy talán akkor még tehettem volna valamit a jövő ellen, ha egy kissé megerőltetem az agyamat.
Ugyanis az asszony elkezdte az ő életét mesélni. Szegény családból való, két nővére van neki, az egyik itt él a faluban, a másik Lengyelországba ment férjhez. Éppen a tavaly volt itt látogatóban az urával, mert azt még nem ismerték. Igaz, már jónéhány éve házasok, de az ember mindég dolgozott, nem tudott vele jönni. De most a szerencsétlenség után nyugdíjazták, így hát ő is el tudott jönni. Hát milyen szerencsétlenség volt az, érdeklődtem mint figyelmes vendéghez illik, mert láttam az asszonyon hogy jól esne neki egy kis nyösztetés. Hát, mondjuk nem is éppen szerencsétlenség volt az, mondja ő, hanem hálátlanság. Ugyanis befogadtak egy árvát, s az tiszta hálából megluggatta egy kicsit a konyhakéssel. Jó ideig azt hitték, hogy meghal, de erős, szívós ember az, kiheverte.
Hirtelen nagyon meleg lett ott bent a szobában. A villany is pisloghatott, mert sötét is lett egyszerre. Gondoltam, kimegyek inkább az udvarra, már ne a házigazdám asztalánál fogjon el a rosszullét. Még annyit azért érkeztem megkérdezni, hogy hát hogy hívják azt a nővérét, s reménykedtem hogy hátha Zsuzsi, vagy Annus, vagy valami olyasmi neve lesz neki.
 - Mária, - írta alá a sorsomat a házigazdám felesége.

Folytatás következik