Nem tudom hogy éltem át azt az éjszakát. Igen sürgölődtek körülöttem, hogy hát mi bajom van, de valahogy csak kinyögtem, hogy éppen csak nagyon fáradt vagyok. Egyedül akartam lenni. Észre is vehették, mert hamarjában bevezettek egy üres szobába, ahol már az ágy is meg volt vetve, majd jóéjszakát kivánva, halkan becsukták az ajtót.
Bennem a szélvész is meg az árvíz is pusztitott egyszerre, legalább is úgy éreztem magam. Mitévő legyek? Ha megmondom Évának, vagy visszamegy bevégezni amit csak félig csinált meg, vagypedig, ami szerintem még rosszabb, örök rettegésben fog élni. Miért kellett nekem éppen ebbe a házba kerülni? Ki rendelte ezt így? És miért? Jól érezted, te Matyi, mondok magamnak, hogy még nincs elvégezve a dolgod. Hiába kopasz a fejed, meg ősz az a néhány szőrszál a pofádon, csak diák vagy még. Feladatott a lecke, meg kell csinálni.
Valamikor hajnal felé aludtam csak el, de olyan fáradtat álmodtam, hogy többet értem volna ébren. Valami nagy tenger mellett álltam, s valahol ott, ahol már vége van a földnek, egy sziget volt. Azon a szigeten egy fehér ház állott, piros tetővel. Még arra is emlékszem, hogy gólyafészek volt a kéményén. Innen oda nem volt híd, csak kövek voltak lerakva, jó lépésnyire egymástól. S én oda vittem Évát a hátamon, vigyázva arra is, hogy nehogy őt elejtsem, meg arra is, hogy nehogy bár egy sziklát is eltévesszek a lábom alatt, mert akkor mind a ketten a semmiségbe zuhanunk. S én vittem, vittem, már roskadoztak a lábaim alattam, de még mindig vittem. S ahelyett hogy közelednék a sziget felé, egyre messzebb esett tőlem. Magamban már tudtam, hogy sohasem fogom én azt elérni, hanem minden idők végzetéig a hátamon kell cipelnem Évát.
Csurom vizesen ébredtem fel, mintha legalább is a tengerbe pottyantam volna. Először az egész álmom sötétségbe volt burkolva, de azután csak megvirradt felette. Nekem kell megmenteni Évikét. Nem tudom hogyan, vagy mikor, csak azt, hogy bárhogy is, de azt a szigetet el kell érnem vele. Ott, azon a szigeten, a napsütötte piros fedél alatt lesz csak biztonságban.

--------------------------------------------

Valahogy erőt vettem magamon elköszönni a háziaktól, s megkösszönni nekik a jószívűségüket. Azután fogtam az irányt vissza a buszra. Nem is nagyon emlékszek a továbbiakra. Mint egy bábú, mentem velünk, ettem velük, még talán nevettem is velük, minden erőmet arra özpontosítva, hogy nehogy félremozduljon rólam a jól rámerősített állarc. Mert ezután két életet kell élnem, amig célt érek valahogy: az egyiket majd a mesélő, viccelő Matyi bácsi éli a világ előtt, a másikat meg én, magamban. Dehát majd megoldom, hiszen játszottam én már két ellenséggel egyszerre. Csak éppen azt nem gondoltam volna soha, hogy sajátmagammal kell majd szimultánt játszani...

Még egy valamire emlékszem az egész útról, de csak éppen azért, mert már akkor növekedett bennem a félelem Éva miatt, s ez éppen olyan ijedős eset volt.
Az utolsó megállónk volt hazafelé. Egy régi templomot mentünk nézni. Ha jól emlékszem, érdemes is volt megnézni, mert egy olyan Jézus szobor volt abban, mintha egyenesen ön-szobrot faragott volna az Isten. Még talán a könnyei is valódiak voltak a szemeiben, mint az enyémben, amint őt néztem. A templom után még egy gyors "pihenőt" tartottunk, mert ott volt egy modernabb felszerelésű szükségház is, majd mindenki felszállt a buszra. Azaz majdnem mindenki, csak Éva nem. Kerestük. Persze a nép viccelődött, hogy bizonyosan itt sincs papír, de bennem kacsintott egyet az ijedelem. Fél óra mulva találták meg, a templomban. Az a szép Jézus-szobor előtt imádkozott, de olyan szívből, hogy szinte semmi más nem létezett körötte. Mintha csak arra a napos szigetre akarta volna magát imádkozni. Mire odaért a buszhoz, a plébánosban is ébredezett az emberi érzés, azaz a méreg, s egy kissé összeszidta Évát, hogy hát tudja jól hogy indul a busz, minenki kereste, ilyet nem szabad csinálni. Hát ha eddig nem láttam ártatlan arcot, akkor most igen. Évájét, ahogy megfelelt a papnak:
 - De plébános úr, hát a Jézuskát is találtak meg templomban!
A pap azt sem tudta, hogy mérgelődjön-e, vagy nevessen, vagy meghatódjon erre az egyszerű feleletre. Végül is az utóbbit választotta, mivelhogy Éva arca a maszületett ártatlanság képmása volt. Szó nélkül ült le mellém, s egyenesen a szemembe nézett, én meg vissza rá. Megijedtem attól, amit ott láttam. Mintha egy mély üregbe néztem volna bele, oylan feneketlen volt benne az üresség.
S amint robogott az autóbusz, Évát nézve nekem eszembe jutott egy idézet a bibliából:  2boldogok az együgyűek, övék a mennyek országa ". Sosem mondott az a biblia ettől okosabbat. Mert ameddig énbennem percek alatt egy egész világ roskadt össze, egy olyan világ, ami talán nem is létezik, s ha létezik is, nem számít, addig Éva milyen jót eltársalgott azzal, aki miatt létezik, s aki által létezik ez a lehetetlen világ. S az én teremtőm még csak annyit sem tett meg, hogy megsúgja, miért imádkozott olyan nagyon Évi. Pedig akkor még segíthettem volna rajta...


Azon az estén sokáig ébren voltam. El-elkapta az álom ugyan a karomat egynéhányszor, és rángatott is volna befelé, de az, ami az emberben belülről motoszkál valahányszor a szemét becsukja, visszalökött. Egy idő után megfájdult a hátam a sok forgolódástól, mondok a jó pipafüst társaságában talán lenyugszik a két ellenfél, s legalább addig békén hagynak, ameddig az álom eldönti, hogy akar-e velem maradni az éjjel, vagy sem. Igy hát felkeltem, rágyújtottam. S mivel a szobában még szállingódzott az előbbi harc pora, kiléptem a gangra, vagy hogy urasabban mondjam, a tornácra. De gang volt az öregapámnak is, és nekem is jól hangzik a neve. Szóval kiléptem a gangra. Elég csípős volt a levegő, de nem bántam, mert lehet hogy az aggodalom is fázni fog, s majd mélyebbre húzódik bennem. Á, fenét. Sőt. Előjött a holdat nézni. Én meg úgy gondoltam, hogy hát akkor nézzük ketten, hátha valami okosat nézünk ki belőle. De az megintcsak olyan marha pofát vágott ott fenn, hogy abból aztán nem lehetett kinézni semmit. Csak vigyorgott, vigyorgott világnak. Jobbanmondva a világra. Mondtam is neki, hogy, hej, pedig ha én annyit láttam volna mint te, nem  vigyorognék olyan nagyon, de rám sem hederített. Ott is hagytam, és leültem a gangon a pipámmal meg az ellenségeimmel. Könnyebb volt ülve hadakozni.
S hát hadakoztunk. Három tervem született azon az éjszakán. Az elsőt, a legokosabbat, rögtön ki ís húztam gondolatban a könyvemből. Mert legegyszerűbb lett volna mindent elmondani Évának, és elmenni a rendőrségre. Talán meg is fontoltam volna egy kissé jobban a dolgot, ha nem lett volna a babácska. De volt. Évát nem szabad belekeverni. A második tervem, ami még mindég józan észt bizonyított volna, hallgatni, mint aki betojt. Ezen rágódtam is egy jó ideig, de az a kis vasvilla ott belülről birizgált egyfolytában. Mi lesz, ha Janó megtalálja Évát? Mi lesz, ha Éva megtudja hogy nem halt meg? Mi lesz ha, mi lesz ha, mi lesz ha... És egyik lehetőség jobban borzolta a tollamat, mint a másik. Igy hát a harmadik tervemnél maradtam. Még nem dolgoztam ki se magammal, sem a teremtőmmel, hogy hogyan, mikor, mivel, és hogy mi lesz a következménye. Úgy gondoltam, majd ülök rajta, mint a kotló a tojáson. Előbb-útóbb kikel az magától is.
Minden hadakozás megszünt bennem az elhatározástól. Ha létezik olyasmi, én elaludtam még mielőtt a fejem párnát ért, mint aki jól végezte a dolgát.
Már virradt, amikor valaki istenesen kezdte verni a kaput. Nálunk csak két eset hoz hajnali látogatót: valahol tűz van, vagy valaki meghalt. Ilyenkor az ember nem áll neki díszruhába öltözködni, hanem minden formaságot félredobva gatyában nyit kaput. Aki bajban van, úgysem nézi, s aki nincs bajban, az megérdemli hogy lássa.
A Miklós volt.
 - Matyi bátyám, baj van - nyögte ki Miklós. Én meg majdnem kiböktem, hogy Janó, de hála Istennek, nem sikerült.
 - Mi a baj fiam?  - ijedtem meg én is.
 - Éva. Felkelt valamiért, és összeesett. Próbáltam feltenni az ágyra, de csupa vér alatta minden. Orvos kellene, de rögtön.
Mire kimondta, a nadrág már rajtam volt, a cipőmet meg a kapu felé menet rángattam a lábamra.
 - Menj vissza hozzá, Miklós, ne hagyd egyedül. És meg ne mozdids! Tegyél egy párnát a feje alá, meg egy meleg takarót rá. Perceken belül itt lesz az orvos.
Nem vártam meg, hogy mit felel. Sosem gondoltam volna, hogy az én koromban így tud egy ember futni. Szerencsére az orvost is elég gyorsan felvertem, tíz perc mulva ott térdepelt Éva mellett.
 - Be kell vinni a kórházba, itt nem tudok rajta segíteni. Ott talán még megmentik a gyereket. Nem értem. A múlt héten átnéztem rendesen, egészséges volt, mint a makk. Történt vele valami? Vagy megerőltette magát valamivel? - és látszott rajta, hogy ő talán még jobban fél, mint én, mert én még csak tudok imádkozni, meg reménykedni, de ő már nem. Túl sokat látott életében ahhoz, hogy még hite legyen.
Miklós fehér volt mint a fal, már kezdtem félni, hogy kettőt kell a kórházba szállitani, de az ő fehérségére még akadt orvosságom. Lenyelettem vele egy jó pohár pálinkát, szinte észre sem vette, hogy iszik, és lassan, lassan emberszíne lett neki megint. Még egy kis hang is találódott benne.
 - Tudtommal nem erőltette meg magát semmivel - mondja Miklós. - És idegeskedni sem volt neki miért. Hacsak ez a kis kirándulás nem ártott meg neki, de hiszen maga mondta, hogy elmehet nyugodtan.
 - Nem, én nem olyasmire gondoltam, fiam, hanem talán valami nehezet emelt meg, vagy valami nagy gondja akadt. Milyen volt a viselkedése az utóbbi pár napban? Nem vettél rajta észre semmi különöset?
 - Nem. Talán egy kicsit csendesebb volt, mint szokott, de különben ugyanúgy viselkedett, mint máskor. Az este még nevetgélt is valami tévé műsoron.
Hát ebből nem sok mindent tudott megállapítani az orvos. Én elmentem autót szerezni, mert a legközelebbi kórház valami negyven kilóméterre volt a falutól. Akadt is vállalkozó gyorsan, és jó melegre bepakoltuk Évát. Miklós is ment vele. Én behajoltam a kocsiba, elköszönni Évától, és esetleg egy pár bátorító szóval erőt adni neki az útra.
 - Matyi bácsi - suttogta Éva, - kinél maga aludt ott a faluban?
S én rögtön tudtam, hogy miért találta Miklós vérbe fagyva ma reggel...

Folytatás következik