Meggyötört arcodon
kinyíltak a világ bűnei.
Beöklözött fogaid között mérhetetlen
éhség ölelné a búzát-termő anyaföldet,
s rongyos bőröd alatt
izzik a pokol, nagy lánggal ég
az emberiség istentelen maradéka.
Halálra korbácsolt
ifjúságod tegnapjaiban
összeroskadt világod
útrakészen áll testvéreid közömbösségében,
-s mégis...mégis-
remény csillan
összeforrt szempilláid alatt...
Honnan az erő?
Honnan van még akarat?
Talán a lét mocsaras fenekéről
Te még látod az okot,
a célt, a megváltó szeretetet,
mely még a szenvedéstől is hatalmasabb,
nem tudom... nem értem...
a Tisztító Vér elfogyott már rég!
Lám az én arcom nincs
darabokra törve,
testem nem lóg cafatokban
a Hit akasztófájáról,
becsületem sincs meggyalázva,
mégis tűzben égek, a szégyen
elviselhetetlen lángjaiban meghajol
a még tegnap emelt fő.
Óh, Istenem! Magam is e fajhoz tartozom...

Földbe-tiport, összezúzott lélek,
bocsáss meg nekik,
nem tudják, mit cselekszenek,
nem tudják, hogy itt többé
enyhítő körülmény nincs...