Elrepült a dalos fecske, messze hagyva otthonát,
visszanéz a lombok felett, szél süvít az úton át.
Ôszi alkony száll a tájra, áthatatlan szürkeség,
szegény fecske, könnyet hullajt. Nincs már benne büszkeség,
semmi sincs, csak szürkeség.

Jeges eső hull a fára, mintha az ég sírna rá,
szívvel bélelt fecskefészkét lemossa, a fák alá.
Kisfecskéknek csicsergése vísszhangzik a dombokon,
s csilingelnek, felelnek a jégcsapok a lombokon,
csak emlék van dombokon...

Jaj, de messze szállt a nyár, a csalogató kikelet,
Csak az új tavasz reménye az ami még hiteget,
régi álmok összetörten hevernek a szíveken,
s új álmokat bele sírni a hegedű képtelen
csak sebet szúr a szíveken...

Odafenn a szürkeségben árva fecske szálldogál,
a hosszú útról visszafordul. Nehéz a súly, meg-megáll..
Jeges szárnya nem repül már sohasem a fák felett,
keresi a régi fészkét, s romot talál az helyett,
könny pereg a múlt felett...

Hópihe a szürke égből, mint megannyi lepke száll,
harang szól a messzeségből. Fut az idő, majd lejár...
Fehérlik a hótakaró, mint a csipkés szemfedő,
angyal szárnya susog halkan... Többé sosem szenved ő,
ráborúlt a szemfedő...