Nem értem miért fordult ily hirtelen sötétre,
Az imént még rózsák égtek a mai nap egén,
Estharang szólt, és pásztorok hullottak le térdre,
S a fenyvesből szél sodorta a suttogó reményt.

Jaj, te kuvik, most az egyszer máshova rakj fészket,
Hisz piócák rágnak éket épp tegnapom erén,
Mint újszülött bárány, erem ugrándozva béget,
S valahol az ablak alatt suttog egy csepp remény.

Gyertya pislog ütött-kopott konyhaasztal szélén,
Két szék, közte vacsorához terítve az edény,
Az egyik szék már ezután mindig üres lévén,
Tőlem akár ordíthat is fülembe a remény...