Láttalak ülni a folyó partján...
Mozdulatlan szemeid fuldokoltak
gondolataid a víz zavaros mélyén.
Valahol messze délre harangoztak...
Fejed fölött gondok kavarogtak,
mint megannyi dögkeselyű,
éhesen csipkodva meglévő napjaid,
Te észre sem vetted őket
a sötétségből, melynek
megkopott lelked örök vándora...
Kiáltani szeretnék,
ne hagyd, vágj oda
a keserűségnek, a sorsnak,
hisz te sokkal erősebb vagy mint ők,
a holnapok még mindig menthetők,
segítek...hagyd, hogy segítsek!
Hagyd, hogy segítsek...
Nem látod,
múltad szele jövőt tékozol,
élni tovább nem szándékozol?...
Érinteném deres halántékod,
Könnyes arccal is még vágyva csókod,
De felnéztél, s jeges tekintettel
toltad el a kezem...
Akkor törtem ketté...s most már nem létezem...