Dana biztatására...

Tegyétek le a koporsót,
ne vigyétek tőlem el még messzebb.
Hadd aludjon, hadd pihenjen,
itt, ahol a sárga rózsa legszebb...
Itt fészkel a sárgarigó,
mely dalával tanította sírni,
nem halt ő meg, csak szendereg,
ne vigyétek, jó emberek,
valakinek ki is kell azt bírni.

Most nyílott ki udvarában
rózsaszínű, vén cseresznyefája.
Nagy csokrokban illatozik
szemfödőnek fehér orgonája.
Madár dalol minden ágon,
pillangó a vadvirágon repdes.
Hagyjátok itt, ne vigyétek,
ott nincsenek kertek, rétek,
itt van minden, ami neki kedves.

Szálljatok el, sötét hollók,
ne zavarja semmi örök álmát.
Sárga rózsaszirom hullik,
abból rakok feje alá párnát.
S mikor majd az új virradat
a kék szemű hajnalkára fénylik,
hadd lássa még egyszer kertjét,
s utána a szálló lelkét
könnyes szemmel kísérem az égig.

Lehullott a rózsaszirom,
szél sodorja a levelét messze.
Sárgarózsa, sárgarigó,
ahova megy, az ott vajon lesz-e?
Kíséri-e hosszú útján
szép csendben a hegedű sírása?
Vagy csak a föld dübörgése,
s a gondtalan nevetése
annak, aki mély sírgödrét ássa.

Lengő fűzfán fecskemadár
elkísérni csicseregve várja.
Altatót zeng, amíg a föld
mindörökre őt magába zárja.
Vihetitek koporsóját,
nem látjátok, nincs már abban lélek!
Hull a sárga rózsaszirom,
koszorúba hull a síron,
s könnyeimmel öntözöm, míg élek...

Kissé áttolgozva. Tizen nyolc év után, még éppen úgy fáj...