Vén tevepásztor, úgy, ahogy máskor,
sivatagba vezet karavánt.
Szél tovatáncol, homokba láncol,
pénzt keres evvel, és a magányt.

Alkonyi fényben, lábnyoma vész el,
semmi nem jelzi léte nyomát.
Lám tovalépdel, ballag a szélben,
veszni felejti az otthonát.

Ám de ott távol, oázis látszik,
csobban a víz és zöld pálmafák.
A pálmafákon csak a fény játszik,
dobban a szív hisz’ csak délibáb.

A tevék sorba’ dőlnek a porba,
keselyük lesik a lakomát.
Elalélt csorda, tántorgó horda,
tetemük jelzi útvonalát.

Vén tevehajcsár céljához immár
végkimerülve, lám közeleg.
Bú ül az arcán, tükrözi kínját,
elkeseredve egyre temet.

Fogytán az állat, s fogytán az élet,
fogytán remény is, hogy célba ér,
tömlő kiszárad, kedv fel nem éled,
küzdeni kell már az életért.

Nem tevehajcsár, ő tevepásztor,
egyetlen kincse e karaván,
bú ül az arcán, nógatja százszor,
szótlanul tűri már a magányt.

Még élve maradt utolsó állat,
ki látta, társaknak elestét,
már nagyon fáradt, lép még egy párat,
s keselyüknek adja át testét.

Agyában az jár, úgy menedékül,
s pásztorunk kínján, nagyot legyint,
lehet, hogy egyszer, most teve nélkül,
itt vagyok immár, ingyen megint!