Mint minden nyáron, egy hónapot töltött Pécsett a húgánál. Nem történt semmi különös, csak beszélgettek, együtt nézték a televíziót.
Délutánonként megkeresett pár régi ismerőst egy kis múltidézésre. Így is repült az idő és haza kellett jönni. A hosszú út
vonattal nem fárasztó, hanem újabb, jó szórakozás annak, aki szinte az egész évet a lakásban, sütéssel,
főzéssel és egyéb házimunkával tölti, meg az unokákra vigyáz. Szeret utazni, sajnos csak ritkán jut hozzá.
A könnyen barátkozó utas hamar talál témát és az út végére szinte mindent tud útitársairól.
Az ablak mellett ült, menetirányban, hogy kényelmesebb legyen és
mindent lásson, hegyet, völgyet, házakat, a vasút mentén integető gyerekeket.
Az augusztusi kánikulát alig enyhítette a nyitott ablakon besüvítő levegő.
Olvasnivalója nem volt, csak a tábla: Kihajolni veszélyes!
Vele még soha nem történt semmi baj.
Csak most.
Mire hazaért az egyik szeme teljesen bedagadt. Nagyobb porszemcse,
vagy egy szénszilánk, a régi füstös mozdony ajándéka…
Ezzel bizony orvoshoz kell menni!
Az öreg doktor adott egy injekciót, hogy lehúzza a már kialakult
fertőzést, gyulladást.
– Figyeljen mama! A tejinjekció radikális gyógyszer, de biztos a
hatása… Ettől be fog lázasodni, de nem kell megijedni.
Nem is ijedt ő meg, csak a lánya. A hőmérő higanyszála már 41 foknál járt, mikor az anyja beszélni kezdett…
– Tegnap éjjel elvitték őket… Az egész családot… Mi lesz itt? Mi mit tehetünk? Munkaszolgálat… a lágerben… Ne menj, ne menj el, inkább most haljunk meg együtt!
Gázzal? A konyhában… Igen! Kinyitjuk a gázcsapot… átölelsz… de mi lesz a gyerekkel?  …Mi lesz a gyerekkel? Ki neveli fel a kislányomat?                                      

                                          ***
Másnapra jobban lett. A szeme is kitisztult. Soha nem említettem neki mindazt, amit csak lázasan, félrebeszélve mondott el.