5.

A következő hetek történései üressé, eseménytelenné váltak.
A zökkenőmentes költözést követően valósággal befészkelte magát a csend a fiatalok életébe.
Eljártak dolgozni, egyszer-egyszer szórakozni a hétvégén, ám egy valami nem változott meg:
Bár hivatalosan szakítottak, mégsem telt el úgy nap, hogy ne beszéltek volna egymással telefonon.
Mint párkapcsolat már nem funkcionáltak, ám képtelenek voltak elengedni véglegesen a másikat.
Egyetlen csevegés alkalmával sem került szóba a múlt, csak átlagos, mondhatni sablonos témákról folyt az eszmecsere.
Lelkük mélyén persze határozottan ott motoszkált a vágy a másik iránt, amelyet Ildikó csak a megszokással magyarázott.
Attila viszont teljesen másképp volt ezzel: bár ő terelte a beszélgetést utoljára a szakítás irányába, most mégis úgy érezte, nem szeretné ezt már sokáig így csinálni.
Talán igaza volt a lánynak, amikor csak pihentetni akarta egy kicsit a dolgokat, mert így, már hetekkel később teljesen más szemszögből nézte az eseményeket.
Szülei is folyamatosan igyekeztek békülésre, a kapcsolat megmentésére terelni a figyelmet, és nem volt túl nehéz dolguk.
A srácnak is hiányzott az ottani légkör, az utca hangulata, az odajáró barátok, ismerősök, bulizós sörözős esték, melyek szinte mindennaposak voltak ott.
Ám természetesen Ildikó hiányzott neki a legjobban. Szent meggyőződése volt, hogy a lány is így gondolja, és talán csak napok, esetleg órák kérdése, mikor jön a telefon, hogy „próbáljuk meg újra…”
Bár ezt a lépést a fiú is megtehette volna, de túl büszke volt.
Nem volt hajlandó jó ideig beadni a derekát, csak kivárt.
Nehéz küzdelem volt ez, hiszen napról napra egyre nagyobb súllyal nehezedett vállára a magány, Ildikó hiánya.
A nyugodt várakozás apránként agresszivitásba, reménytelennek tűnő harcba váltott át.
Attila egyre rosszabb passzba került, míg Ildikó apránként ugyan, de határozottan kezdett átbilleni az átmeneti kis krízisen.
Érezte ezt a fiú is, és egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy a lány valamilyen lépést fog tenni felé.
Sértődötté vált, ingerült lett családjával, barátaival, mindenkivel.
Tehetetlennek tűnt, de mindent elkövetett annak érdekében, hogy ebből a „válságból” Ildikó ne észleljen semmit.
Csökkentek a telefonbeszélgetések, ám nőtt a szülői részről a sürgetés, piszkálódás, szemrehányás.
A munkahelyen eltöltött percek sem voltak már olyanok, mint azelőtt.
Nem értette már a viccet, beszélgetni sem lehetett vele.
Ha tehette inkább elvonult társaitól, csak ne kelljen önfeledten cseverészni, röhögcsélni, mikor ő bizony komoly problémákkal küzd.
Nagy szerencséjére tényleg igazi barátai is voltak ezek a munkatársak, mert mindent elnéztek neki, pedig olykor az ő türelmük is fogytán volt már.
A lelki teher nem csak viselkedésben, hanem a külsőben is meglátszott.
Attila ledobott magáról néhány kilót.
Bár nem vallotta be még magának sem, de ezúttal levett volna egy kis súlyt nagydarab kollegájáról, Zoliról.
Míg Attila egyre könnyedebb lett, barátja egyre többet és többet evett, s egyre hangosabban.
Ezen a péntek délutánon sem volt ez másképpen, amikor együtt adtak szolgálatot a viharvert lakókocsiban.
Attila az asztalon könyökölve keresztrejtvényt fejtett, míg Zoli valósággal belebújt az óriási, körömpörkölttel teli fazékba.
Attila egy kis ideig tűrte a meglehetősen zajos étkezést, majd sandán felnézett, s így szólt kollégájához:
- Nem tudnál halkabban zabálni? Felfordul a gyomrom ettől a csámcsogástól!
- Én nem szoktam csámcsogni! – sértődött meg, miközben felnézett a lábasból.
- Igazad van. Ez már inkább röfögés! És nézd meg magad, nézd meg! – állt fel Attila.
- Most mi van?
- Hát nyakig zsíros vagy te szerencsétlen!
- És? A köröm pörit csak így lehet kajolni! Kézzel, lábbal, félmeztelen!
- Zoli, hát kikészítesz! A sírba viszel még ma! – tette össze kezeit Attila.
- Ugyan! Aki mindig csak késsel, villával eszik, annak fogalma sincs arról, milyen egy igazán jóízű ebéd! Csak úgy parasztosan! – mosolygott.
- Hát te tényleg egy igazi paraszt vagy…
- Gyere, faljál te is! – bújt bele röfögve az edénybe – Addig se piszkálsz. Hmmmm… Nagyon fincsi! – mondta elégedetten.
- Hú, baszki… - rázta a fejét a srác.
- Mi van már megint?
- Semmi, haver. Azt hiszem, járőrözök egyet. Addig egyél csak. Úgyis olyan karcsú vagy, mint a nádszál… - mondta beletörődve, majd kilépett a lakókocsi ajtaján.
Kellemes idő volt egy kis sétára, és a terület nagyságát tekintve közel egy óra hossza volt szükséges ahhoz, hogy alaposan átnézzenek mindent.
Ilyenkor rendszerint meglátogatták a telephely másik portáján tanyázó őrt is.
Ezen a részen mindössze egy ember látott el huszonnégy órás szolgálatot, így kevesebbe került a megbízónak is.
A mai őrzést ezen a portán a többiek által „Gyökér” névre keresztelt Laci látta el.
Ő volt a legfiatalabb is a maga huszonkét évével. Jó gyerek volt, de nem véletlenül aggatták rá a becenevet a kigyúrt, kopasz srácra.
A huszonnégy órából általában tizennyolcat átalvó „őr” kizárólag enni, és vécézni kelt fel.
Ezúttal is a kora délutáni órákban mélyen aludt a bezárt kis portán, de Attila jól tudta mit kell tennie ilyenkor…

folyt.köv.