49.

 Néhány másodpercig újra a csend lett az úr, Gáborban pedig egyre inkább a harag vette át a szerepet.
Ő sem gondolta volna, hogy Molnár Henrietta képes lett volna a legkegyetlenebb gyilkosságokat is véghezvinni, de sajnos ez volt a helyzet.
Az író csalódottan huppant újra a székbe, mint akinek már minden mindegy, és csöndesen ennyit kérdezett a nőtől:
- Tényleg maga tette? – kérdezte némi kis reménnyel is a hangjában, hogy talán mégsem a nő volt, de újra csalódnia kellett.
Henrietta büszkén, nevetve mondta:
- Bizony ám! – húzta ki magát – Én tettem! – nevetett, majd sétálgatni kezdett a lakásban, méghozzá abba az irányba, ahol a fegyverét tartotta.
Az író valahol talán sejtette is ezt, de mégsem tett semmit, csak ült magányosan, mint az erdő mellé kidobott kiskutya, és hagyta, hogy a nő beszéljen:
- Takács Adél vagyok, író úr! S lám eljött a perc, hogy mi mégis találkozhattunk, hála önnek! – mondta folyamatosan sétálgatva a lakásban, a szolgálati fegyverére gondolva.
- Hallgatom – mondta szomorúan Gábor.
- Mint elmondta, a férjem, az az alkoholista féreg rengeteg alkalommal megvert. Én fiatal voltam, és mondhatni szép is, ezért el akartam válni, ami miatt úgy megvert, hogy később börtönbe is került. Persze ezek után nem mertem őt elhagyni, de együtt élni sem tudtam volna vele. Megismerkedtem egy ártalmatlan kis magánnyomozóval, aki a számítógépes dolgokban is jártas volt, és egymásba szerettünk. Ő volt Légrádi Attila, akit maga nyakon szúrt egy hajtűvel, de nincs harag…
Aztán egy késő éjszakán munkából tartottam hazafele, amikor Toni Schwarz megtámadott az egyik elhagyatott kis utcában, és megerőszakolt. Fene tudja, talán meg is ölt volna, ha az ittas fiatalok meg nem zavarják, de megzavarták. Pedig jobb lett volna, ha inkább megöl.
De menjünk tovább – nevetett fel ismét – Teherbe estem. Meg akartam halni, de Légrádi nem hagyta.
Elvetettem a gyereket, de valami rosszul sült el, mert meddővé váltam.
Attila azonban egy teljesen új életet kínált, ha valami módon sikerül megszabadulni a férjemtől, és így is lett.
Egy este annyira berúgott, hogy a saját hányásában aludt el az asztalon, én pedig belefojtottam…
Attila segített minden árulkodó jelet eltüntetni, és még egy hiteles sztorit is kitalált mindenre.
A férjemet az önkormányzat temettette el, mert így minden jel arra utalt, hogy mennyire nyomorult egy életem van.
Utána pedig felvette az ő személyazonosságát, a sírt pedig kiásta, hogy minden nyomot eltűntessen, és persze a rendőrségi adatbázisra is volt gondja…
De ami ezek után történt, arra nem tudok szavakat…
Olyannyira megtetszett a vér, a gyilkolás, hogy Toni Schwarzon akartam bosszút állni, ám ekkor ő már Ausztriába volt, ha jól emlékszem.
Nem értem be ezzel, és Attila segítségét kértem, hogy találja meg nekem azokat a nőket, akikkel korábban ezt tette az a féreg.
És megtalálta mindet. Közülük a kurva, aki megszülte a „Gonosz” gyermekét, és a sikeres üzletasszony, aki szintén életet adott egy sátánfajzatnak csak azért, hogy anyagi javakra tegyen szert! – emelte megint a hangját a nő, és ekkor Gábor kicsit kijavította:
- Az „üzletasszonyt” nem anyagi szándékok vezérelték. Ő tényleg szerette azt a kisfiút, bármilyen körülmények között fogant is meg!
- Az teljesen mindegy! – förmedt rá Gáborra a nő.
- Legyen – hagyta rá az író – De miért vágta ki a szemüket és a méhüket? – kérdezte, mintha nem tudná.
- Mert mind bűnösök voltak! Méhükben a gonosz növekedett, és szemükkel a túlvilágon sem láthatják azt, akit a világra szültek! – vált egyre ingerültebbé Molnár, és most az is kiderült, hogy elméje sem ép.
- Értem – fogadta el az író – És én, hogy kerültem a képbe?
- Ó! – mosolyodott el a nő, majd Gáborhoz lépett, és megsimogatta az író arcát – A maga családját nem akartam bántani, csupán magára akartam ijeszteni.
- Miért?
- Mert megírta a „Gonosz mosolya” című regényt, ami egy jó szórakozás a maga rajongóinak, de arra nem gondol, hogy ezt valaki át is élte! Maga is büntetést érdemel! – kiabált.
- És Evelin? – húzta az időt Barabás.
- Rosszat akartam magának. Fájdalmat, hogy végleg elveszítse a fejét, és akkor a legsebezhetőbb. Végezni akartam a „nagy” Barabás Gábor íróval.
- És Vetró/Légrádi, hogyan jött a képbe?
- Nagyon szerelmes volt. Sokkal jobban, mint én. A vége felé kicsit már sajnáltam is, de ez van. Ő végig segítette a „küldetésemet” és támogatott.
Csak azokat ölte meg, akiket feltétlen muszáj volt. A kurva kurvája abban a házban, aki veszélyt jelentett a számunkra, valamint a járőr, és Evelin. Mindenki mással én végeztem! A nőkkel is és a gyerekeikkel is – csendesedett el Molnár, majd újra a fegyvere felé indult, és ezúttal elő is vette azt.
Gábor lassan felállt a székéből, majd ennyit mondott:
- Így már minden tiszta – mondta csalódottan, majd Molnár ráfogta a fegyvert, de Gábor számított minderre, és meg sem rezdült.
- Most befejezem, amit elkezdtem! – mondta mérgesen a nő.
- Csak nyugodtan – tárta szét kezeit Gábor, majd behunyta a szemét – Én legalább nem fogok annyit szenvedni, mint a többi szerencsétlen – mondta, ám ekkor a nő elbizonytalanodott:
- Van… Van itt még valaki? Azonnal árulja el, vagy lelövöm!
- Nem mindegy? Így is úgy is lelő.
- Ki van még itt?! – kérdezte üvöltve, majd Gábor elkezdte.
- Az ajtó előtt Lázár Pisti, és még két rendőr. Őket nem ismerem – mondta, majd tovább várt.
Molnár azonban nem tett semmit, csak néhány másodperc után a vesztesek utolsó pillantásával lehajtotta fejét, és eldobta a fegyvert.
Gábor a koppanás után újra kinyitotta szemeit, és látta, ahogy a nő térdre ereszkedik, és halkan sírni kezd.
Az író odalépett hozzá, majd a levélke segítségével megfogta a fegyvert:
- Gyertek be! – kiabálta, majd belépett az ajtón két rendőr, mögöttük pedig Lázár.
A két férfi megbilincselte Molnár kisasszonyt, aki engedelmesen tűrte a procedúrát, majd elvezették a gyilkos nőt, aki még egy utolsó pillantást vetett az íróra…

folyt.köv.