Most oly feleslegesnek
érzem magam,
miként a csend fátyla
fogságban tartja lelkem,
s hiába nézem
nappali szobám ablakát,
melyen a bűvös fény ragyog
majd hoz egy kopott holnapot,
de a hang távolról üzen
derengő égbolt kapuján
élni kell, s érdemes,
de nem találom beléd vetett hitemet,
csak zsong köröttem a világ
s a rezgő fény hullámzik tovább.
Hiányzik a móka, a kacagás
a szavaid híd-folyója
gyengéd csobbanás,
s a szemed kékje,
mely óv engem féltve,
hogy új nap hajnalán
újra vigyázz rám.