Ma este én nem voltam egyedül,
Az asztalon társam a gyertyafény,
Körülöttem üres székeim,
És közöttük ültem én.
Az ablakon át néztem az utcát,
Egyre erősebb lett a félhomály,
A kora esti szürkületben,
Alig látszottak a fák.
Vacsorám előttem az asztalon,
Gondolatom emlékek szárnyán szállt,
És elhozott hozzám titeket,
A lobogó gyertyaláng.
Eljött mindenki akit szerettem,
De többé már nem lehet itt velem,
Miért nem ver örökké a szív?
Én azt meg nem érthetem.
Feltálaltam csendben a vacsorát,
Az asztalra tettem a kenyeret,
Szerettem volna nektek adni,
Én újra az életet.
Szomorú ünnepélyes este volt,
Csak ettünk mi csendesen, szótlanul,
Szeretettel ölelt minket át,
Minden emlék és a múlt.
A gyertya, mint az élet, elfogyott,
Az asztalon már csak a csonk maradt,
Amikor el kellett mennetek,
Sokáig ültem egy magam.
De egy év múlva eljöttök megint,
Addig én majd rólatok álmodom,
Ott fog lobogni a gyertyaláng,
Jövőre is az asztalon.