Szomorúan lépkedtünk egymás mellett,
vitáztunk valamin akkor, Te meg én,
suhantak felettünk a tolvaj szelek,
és ellopták ajkunkról a nevetést.
Te összekulcsoltad némán a szádat,
fénylő harmatcsepp rezgett a szemeden,
én fejemet konokul lehajtottam,
ballagtam melletted szótlan, csendesen.
A lábunk alatt még vizes volt az út,
a tavaszi eső épphogy csak elállt,
nem szóltál semmit és én is hallgattam,
előre siettem, nem is néztem rád.
Kerülgettem a fénylő víztócsákat
a tükrében kócos felhők szaladtak,
láttam benne ahogy ott állsz mögöttem,
és láttam lehajtott fejű önmagam.
Átölelt minket a tavaszi szellő,
szép voltál ahogy borzolta a hajad,
amikor mosolyod hátamra hullott,
az égen újra felnevetett a Nap.