Lehajtott fejjel állt meg a konyha és a szoba közötti átjáróban. Fejét az ajtófélfának támasztotta, úgy nézte kedvesét, ahogy Ő a vasárnapi ebédet készítette. Fáradt szeme végig siklott párja kilencvenéves alakján. Szereti. Még mindig szeretik egymást. Már hetven éve. Nem múlik a tűz. Voltak pislákoló éjek. Voltak fellángoló hajnalok. Szenvedélyes évek. Most csend van. Nyugalmas hétvége. Nincs nyüzsgés, nincs zaj, csak kellemes bódulat.

Nagyot sóhajtott. Ezt lehet, nem kellett volna. Erős köhögési roham kapta el. Neje azonnal szembe fordult vele, és aggódva nézett rá. Szinte egyszerre lábadt könnybe a szemük. Elfordult, hogy ne lássa a szenvedését. Nem akarta őt kínozni. Nagyokat nyelt, hogy szűnjön az inger. Visszabotorkált a szobába, miközben talpa alatt recsegett az öreg hajópadló. Belesüppedt kedvenc karosszékébe. Valószínű, hogy rövid időre álomba is szenderült. Arra ébredt, hogy cirógatást érzett a karján.
- Gyere, egyél pár falatot – szólt az a jól ismert édes hang.
- Mennyi az idő? – kérdezte még félálomban.
- Nem mindegy? Nekünk már megállt – suttogta a felesége.
Ahogy feltápászkodott a fotelból, az ablakon keresztül látta, hogy már esteledik. Kicsoszogott, és kényelmesen helyet foglalt az étkező asztalnál. Valóban csak belenyalt a finom levesbe, és a sültbe is. Mit mondjon? Elkopott már a szó, hogy köszönöm. Pedig őszintén mondja, mindennap komolyan gondolja. Köszönöm. A gondoskodást, a szép éveket, a kitartást, a barátságot, és az őszinteséget. Mit mondjon? Hogy soha? Hogy egyszer sem? Mit mondjon? Hogy néha megingott, de ellenállt? Megértené? Biztosan. A szavak nem számítanak. A szavak becsapják az embert. Az érzések sohasem. Azokat sokszor nem is lehet szavakba önteni. Nem szabad, mert félreértéseket szülnek. Szavakkal élünk, szavakkal halunk. Az érzés azonban örök.

Az esti tévéműsort nem élvezte. Csak nézett kifelé a fejéből, de nem volt fontos számára semmi sem. Ágyból tévéztek, nem kellett mást tennie, mint kényelmesen lejjebb csúsznia a párnán. Lehunyta szemeit. Párja érzékelte ezt. Gyengéden kivette kezéből a távirányítót, és kikapcsolta a készüléket. Lassan helyezkedve odabújt hozzá. Kis idő után érzékelte, hogy nem lélegzik a párja. Nem ijedt meg. Már egy ideje fel volt készülve erre, hiszen tudta, hogy férje halálos beteg. Átfogta kezével a testét.
- Majd reggel telefonálok – suttogta – Ráérek. Addig még együtt lehetünk.

Hajnalban recsegett a padló, de nem attól, hogy közlekedtek rajta. Nem volt senki sem, aki táplálja a tüzet a cserépkályhában. Az ágyban két test feküdt mozdulatlanul. Már messze jártak. Mindentől messze, csak egymástól nem.