Megálló
Csengődi Péter: Megálló(m)
Véget ért egy projekt. Egy ideig nem fogok erre járni, ez az utolsó alkalom, hogy keresztezem a megállót. Egyszer láttam felszállni a buszra, régen, hónapokkal ezelőtt. Fogalmam sem volt, hogy valami rendszeres programja van-e a környéken, vagy csak éppen arra járt. Nem is voltam teljesen biztos, hogy ő volt az, mégis minden alkalommal azt lestem, hogy ott van-e újra.
Most, mikor tudom, hogy egy ideig nem fogok erre járni, meglátom. Gondolkodom, valóban ő lenne-e az, vagy csak összetévesztem valakivel. Tél van, a kabát leér a térdéig, és az arcát eltakarja a kapucni. Közel megyek hozzá, annyira, hogy megnézhessem magamnak, de azért betartom a távolságot, ami megilleti. Egyre jobb szögből láthatom az arcát, bizonyossá válik, hogy jól gondoltam. Mosolygok, köszönök, nem túl hangosan, nem túl halkan; mint egy begyakorolt jelenet. A hidegtől kicsípett arca fehérré változik, de azért viszonozza. Továbbmegyek. Szemből megérkezik a busz, magam előtt látom, hogy ahogy felszáll, de nem nézek hátra.
Talán beszélnem kellett volna vele, de megálltam. Mindig az ellenkező irányba megyünk, mégis újra és újra összetalálkozunk. Nekem ennyi elég; tudni, hogy útjaink kitérnek, de mégsem távolodunk a végtelenségig. Pontosan annyira gyűlölöm, amennyire szeretem. Nagyon.
|
|