A megálló Utasnak
Őszi sikolyokban jöttél
tarlószagú csendben
nem isten hozott
csupán az utolsó, éjjeli vonat
hogy e létben is kibírd:
nincs más
szádra sütött csend van
és a szív alá dúcolt egyedüllétet jól
színezi a magány
ha belenézel tükrök vak foncsorába
rád merész őrület jár át
mert a világ szétesését atomonként látod
benned fáj egyedül, ami
mindenki másban boldog részeg dalra kap
egyedül a te szíveden kitűzött kokárda
a Szent, a Hit, az Akarat
- láthatatlan célkereszt ez -
erre céloz mind, akinek
kezében fegyver a kő
amellyel - úgy hiszi - átdobhatja
szívében a tágas pusztaságot
bár rajtad kékülnek az újuló sebek
hidd el: súlya ugyanoda csattan vissza
egyedül ebben a bolond imában hiszek
ezt mormolom időtlen idők óta
és érted megállok most én is
lehajolok, hogy égig érhess
ott, ahol eddig sötétség volt
mert a Látó sorsa:
hogy látszódjon benne a Fény is
|
|