:
Tegnap még Karácsony volt. Üresek a zegzugos utcák.
Kórt visító szél üget a metszett félhomályban.
Bár nyakakon süt át a konstans rémület, de még báj van.
Csengőszó sebzi házak golyóütötte homlokát.
Visító lelkek nincsenek. Mert nincs, aki nem látszik.
Kiszól a cifra palotákból az öblös basszus.
Fekete eső hull, meg se fagy: sáros Parnasszus.
Ami kint az bent: a semmi a semmi kezével játszik.
Eddig sem volt ilyen, de aztán mostantól pláne:
ki öleli át az aluljárók köves vánkosát?
A tiszta bűzt, kannás borok megmentő illatát?
Ha keresének, az utolsó írja fel a falra:" már ne... "
A távolban sűrüsödő tülkölés: eljön az új év!
Biztos lassú lábakon jön feléd, akár egy zombi.
Imádkozol talán: legyen még mit megszokni,
vagy már feladtad, s könyörögsz a halálért?
Test vagy csak. Ne gondolodj. Illene megszoknod.
Még élő, de egykettőre kiirtanak minket.
A Hatalom gondos, a Kontroll önérdeket hirdet.
Jövővel, tervezéssel, gyerekkel ideje felhagynod.
A szaloncukor még talán a fán. Jövőre fa sem lesz.
Ezért szemléld meg utoljára az Üllői úti fákat.
Szüleid keze, kölykök a téren csak illuzórikus lázad.
Ma mindent ad, ami Halál. Ami Élet, mindent elvesz.
A víz felett didergő albatrosz. Ringó hajók a Dunán.
Itt fegyveres katonák. Reménykedsz, hogy emberek?
Radnóti sem szalutált. Üres bronzcipők előtted.
Embertelen köd van. Nem látni a Rakpart tulsó oldalát.
(189 szó a szövegben) (147 olvasás)
