Te vagy az életem legféltettebb nyara,
az-az egyetlenegy hosszú forró nyár,
mit nem adnék soha semmiért oda,
mert tőled meseszínű a pipacsos határ. 

S tőled bűvös-bájos minden varázserdő,
a folyók s kék-vizű hullámtengerek,
a pihekönnyű madarak ékesszóló hangja,
mitől a szív sokszor könnyekbe remeg.

 
Te vagy az a nyár, mibe belefér egy élet,
 az a mindennapi apró, édes boldogság,
mely  erőt ad ahhoz, hogy el tudjam viselni,
ha lelkem fájja a mély-szomorúság.

 
Ha majd az ősz hervadásra ítéli a testem,
és a csillagtalan ég is csak könnyeket ragyog,
felidézlek téged, mint egy szép emléket,
mint azt a legeslegutolsó szép nyári napot,

 
mikor még együtt néztük a hulló csillagokat,
s együtt mondtuk ki e búcsúszavakat,
-lehet, hogy az élet elválaszt majd minket,
de kettőnk örök nyara a szívünkbe marad-.

Kun Magdolna