Várok.
Kopogás körülöttem.
Nézem az utcát.
Fázom, s félek a gondolattól,
hogy soha nem jutunk át
ezen a tiltott városon.
Szemeim lecsukom,
s képzeletben rád csókolom
hát titkaim minden kulcsát,
a vándorok minden útját,
a csillagok minden fényét,
a tereket, a kapuk menedékét,
a térképek színes csíkjait,
örök megérkezésük titkait,
az iránytűk mágnes-delejét,
a zarándokok hitét, erejét
és a bizonyosságot odaát!,
Ariadné szerető fonalát,
vágyat és biztonságot.
Ha tudnám, még sálat is,
esernyőt, kabátot,
ha tudnám…
                 -

A szeretet minden fajtájából kettőt
melléd adnék óvni egy új világnak!
S míg állok ott, a sarkon,
s Téged várlak, alig állok ellent
a nagy árnak, átcsapnak rajtam
hűs vizek, sós habok.

Mind, amit az élet súlyként rám rakott,
próbálom szórni ki, hadd merüljön.
Várok.
Karom összezárom,
s a galambot nézem,
ahogy elszáll a város fölött.
               -

- Ázol Te is? Te is?
Mágikus, néma sellő,
elhagyott fél cipellő,
koboldok szivárványa,
szent könyvek teste, láza,
százéves álom képe;
sugárút lámpafénye,
kopogás,
lábad zenéje,
ismerős…
Kopp, kopp.
Úgy hiszem, érkezésed,
tested illatát hiszem!