Isten hozott!

Az idő megáll,
s vákuumába omlik
minden emlékem Rólad.
Fekete lyuk,
ahonnan vissza nincs remény.

Elnyelődik örökre a fény.
A csend atomjaira bomlik,
az üres tér univerzuma zár.
Sötétség. - A legvégső dimenzió.
A nyugvópont. Az űr. A nincsen.
A létében léttelen halál.

Megnyugvás, nem-vagyok.
Veled? Csupán egy gondolat...
Impulzusnyi léted, mint
egy dobbanás, egy hullám,
egy apró lendület...
... s a pillanat, amikor
a sötétség szétreped...

Ősrobbanás!
Vad robaja zeng,
energiája betölti a teret,
atomok suhognak,
izzik az anyag, s villódzva
születnek csillagrendszerek.
Napok gyúlnak és bolygók hűlnek,
köréjük apró holdak gyűlnek,
és megremegnek akkor mindenek...

- Mi történt?
(kiáltom hangosan)
- Hisz mindezt úgy tudnám szeretni!

- Megérkeztél!
(hallom egész közelről)
- tudod, nálam ér össze
a minden, és a semmi.

Isten hozott!

Summer és Malan, 2011. december