Cím: Újragondolt történetek 3.
Szerző: Malan - Sándorfi András
(12-13-2020 @ 02:45 pm)
:
Megengedő
Hiányaim élhető formákba
rendeződnek. Öregszem?
Szemrehányás nélkül szemlélem
őket. Öregszem.
Terülj-terülj asztalkám üres,
táltos paripám kétkerekű,
s egyedül talál szinte minden este,
sekély az éj, s a hétfejű sárkánnyal
előre köszönünk egymásnak
reggelente, útban a munkahely felé.
Ifjú szegénylegényből őszülő
vándor lettem, az út alattam
nyolcas, végtelen, s ha volt is
hová menni nagy reménnyel,
csak botladoztam át az éveken,
s míg küzdve-törve próbáltam
szeretni, s számba venni, az élet
hány karát, minden szürke nappal
egyre fogytam, s elvesztettem
az ezeregy éjszakát.
-
Mostanában csendben hallgatom
a régi lapok suhogását.
Egy elfeledett mese volt itt,
valahol a könyv elején,
s csak pergeti át az idő oldalait
kereső ujjaimon.
A sárga lapok suhogását hallgatom,
s tanulom, tanulom a könyv közepét.
-
Sárkányokkal régen nem csatázom,
ölre menni szinte nincs okunk.
Az Excalibur benn pihen a kőben,
s egy sör mellett már jobban
elvagyunk; és ennyi év után
milyen kevés a szó!
- „Emlékszel, amikor még…”
- „Hogyne, persze…” - s a kályha
sercegése akár a nyugtató, lecsillapít.
Tarisznyában százegy furcsa emlék,
s mi csöndes bólogatással nézzük
a naplementét, ahogy
az Üveghegy csillog messze,
végtelen nyugalommal,
az Óperenciás túlsó felén.
-„Lassan indulni kéne, mára ennyi!”
Székek betolva, korsót letenni,
kalapot fel!
Nevetés van már csak bennem,
más semmi. Semmi más.
Dzsinn-mentes csodalámpa,
vagy inkább
penészes, lyukas sajt vagyok,
amin át- meg átszaladnak
a tegnap egér-hadai.
Csiklandoznak, harapdálnak,
fakardokkal hadonásznak,
s én régi mesék szerelmeseként
már ezt is megengedem.
Derűvel figyelem csak,
hogy hullik a földre az ég.
(257 szó a szövegben) (84 olvasás) 
|
